Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Dráma alapfogalmak

2010.01.19

Abszurd dráma

Az abszurd dráma a második világháború után kibontakozó abszurd irodalom legnagyobb hatású műfaja; új szemléletű drámairodalmat és annak megfelelő színházi előadásokat teremtett. Az abszurd drámát a lét teljes értelmetlenségét, céltalanságát tételező világkép hatja át, tudatosan az irracionalitásra törekszik. Anti-dráma, hiszen a dráma eredetileg a cselekvés műformája, itt viszont a szereplők tehetetlen lények, sorsuk a passzivitás, a vegetatív szintű lét, amelyből kitörni nem lehet. A kifejezhetőség is kérdésessé válik, a nyelv maga is „lefokozódik” (nincs sem kommunikáció, sem karakter). A kevés vegetáló szereplő, a cselekményhiány és a szegényes nyelv mellett a kopár színterek is fokozzák a szorongás és a bizonytalanság élményét. Ionesco darabjaiban (A kopasz énekesnő, 1949) még van konkrét meghatározottság; Beckett mutatja fel a Godot-ra várvától, 1948 kezdve az emberi lét egyetlen tartalmaként a „lassú felbomlást, a vánszorgást a vég felé”. Dürrenmatt (Az öreg hölgy látogatása, 1956; A fizikusok, 1962) saját groteszk komédiáit, paraboláit, tézisdrámáit „paradox színháznak” nevezi.

 

Analitikus dráma

Az analitikus dráma (görög analüszisz 'elemzés' szóból) elemző dráma, a drámai szerkesztés egyik fő módszerét alkalmazó drámai mű, melyben az alapkonfliktust okozó esemény a darab kezdetekor már megtörtént, de ennek múltbeli okai nem, vagy nem mind derülnek ki az első felvonásban, hanem fokozatosan derül fény rájuk, így lendítik előre a jelenben játszódó cselekményt, amelynek lényege a múlt feltárulásának folyamata. Ez a módszer a cselekményt lehetőleg a katasztrófa köré sűríti térben és időben, s ezért is alkalmazkodik szívesen a hármas egység (hely, idő és cselekmény egysége) elvéhez. Az eszménykép az olyan színmű, amelynek cselekménye pontosan annyi időt vesz igénybe, mint amennyit a néző a színházban tölt. Mintapéldája e szerkesztési módnak Szophoklész Oidipusz királya, Kr. e. 420 k.; a 19. század végén Ibsen (Babaszoba, 1879; A vadkacsa, 1884) művei reprezentálják, s a modern drámák közül pl. Arthur Miller Édes fiaimja, 1947 ilyen szerkezetű. Az analitikus dráma modelljével ellentétes a céldráma, a drámai kompozíció két modelljét aszerint különböztetjük meg, hogy a végkifejlethez vezető alapkonfliktus okai mikor derülnek ki.

 

Bábjáték

A bábjáték színjátékforma, melyben az eleven embereket mozgatható bábok helyettesítik. Csoportosítása a bábuk mozgatási technikája szerint szokásos (kézi bábu, zsákos bábu, kesztyűs bábu, pálcás bábu). Kedvelt a felülről, zsinór segítségével mozgatott marionett. A bábok szövegét a nézők számára láthatatlan helyen tartózkodó színész mondja. A színjáték eme formáját Európában és Ázsiában egyaránt régóta ismerik. Európában a bábszínpad története az ókorba nyúlik vissza, a középkorban elsősorban vallásos tematikájú bábjátékokat játszottak (betlehemes játék). Később a bábjáték egyre inkább elvilágiasodott; a vándorkomédiások játéka a nép mulattatásának egyik legelterjedtebb formája lett. Virágkora a 17-18. századra esik, de napjainkig is élő színjátékforma. Színjáték és bábjáték számos keveredését hozta létre a drámairodalom, kiváltképp pedig az alternatív színházművészet.

 

Bohózat

A bohózat a vígjátéknak az a műfajváltozata, mely főleg helyzetkomikumra épül. A nevettetést harsány eszközökkel, lendületes cselekménnyel, a véletlenek felfokozott szerepével éri el; gyakran zenés mű. Az emberábrázolás leegyszerűsített, a főszereplők komikus alakok, valamilyen testi vagy szellemi különösséggel. A bohózat legismertebb mesterei a francia színműírók (A. E. Scribe, E. M. Labiche, E. Pailleron). A legkorábbi ilyennemű magyar játékokat trufa vagy truffa néven említik forrásaink, a bohózat kifejezés a reformkor kezdetén tűnik fel, de használata mindmáig bizonytalan a színházi gyakorlatban.

 

Bosszúdráma

A bosszúdráma az angol dráma elterjedt típusa az Erzsébet-korban. Középpontjában gyilkosság és annak megtorlása áll. Klasszikussá Shakespeare Hamletje tette e drámatípust, de jeles példái még Kyd, Webster, Tourneur művei is.

 

Céldráma

A céldráma nem analizáló, hanem szintetizáló (összefoglaló, „összerakó”) módszert alkalmazó drámaforma, melyben az egymásra épülő, egymásból következő jelenetek egyenes vonalban ívelnek a tetőfok felé. Az analitikus dráma zártságával ellentétben nyitott színi világú; előnyös a sok színváltozás. Jellegzetesen ilyen kompozíciós modellt vett alapul az Erzsébet-kori dráma, különösen Shakespeare, akinek műveiben a történet és a cselekmény szinte azonos, a fontos elemek mind a néző szeme előtt játszódnak le. A szerkesztésnek ez a módszere a két szálon futó eseménysor esetében érvényesül legjobban. Ilyen módon épülnek fel a spanyol aranyszázad alkotóinak (Lope de Vega, Calderón de la Barca) művei, valamint Brecht epikus drámái. A céldráma fogalmát főként a német poétika használja; ellentétes az analitikus dráma szerkesztési módjával, a két módszer azonban csak elviekben választható szét, a valóságban csaknem mindig keveredik egymással.

 

 

Commedia dell'arte

A commedia dell'arte (olasz 'művészet, mesterség színjátéka', 'hivatásos színjáték') itáliai, népi eredetű és jellegű rögtönzött színjátéktípus, mely valószínűleg még az ókori atellana-játék hagyományaiból alakult, de természetesen közrejátszottak kialakulásában a minden vidéken meglévő népi csúfolódók is. Virágkorát a 16-18. században élte, s kölcsönösen hatottak egymásra a commedia eruditával. Előadói hivatásos vándorszínész társulatok voltak, melyeknek színészei a társulatok vezetőinek irányításával közösen dolgozták ki az előadás néhány oldalas cselekményvázlatát (canovaccio), amely dialógusokat nem tartalmazott, azokat az előadók alkalomról alkalomra szabadon rögtönözték, miként a zene- és táncbetéteket, akrobatamutatványokat és bűvésztrükköket is. Ezt a rögtönzést azonban nem kell a mai értelemben vett improvizációnak tekintenünk, hiszen a sok éve ugyanazt a karaktert játszó színész fejében egész szövegvariációkat, kész sémákat őrzött, amelyet az alkalomhoz illően variált. Az is jellemző volt, hogy apáról fiúra öröklődött egy-egy figura, s így a mesterségbeli fogások is, bár az életkornak megfelelő váltásokat betartották. Egy társulat 10-12 főből állt, így minden szerepkörre volt alkalmas színészük. A commedia dell'arte jellemző előadásmódja a jelenetező technika, mivel a szűk színpadon csak kevés szereplő fért el, ezért a változatlan helyszínen az egymás után érkező szereplők vitték előre a cselekmény menetét.. A cselekményt gyakran szakították meg lazzik (bohóctréfaszerű közjáték), amelyek során a zannik megpróbálták a közönséget szórakoztatni tréfákkal, mutatványokkal. A darabok tematikája a régi sémákhoz igazodott: legtöbbjük egy – számos nehézség árán a házasság révébe érkező – ifjú párról szólt.

A rögtönzéseknek keretet szabott az állandó típusok (tipi fissi) és maszkok szerepeltetése. Az állandó típusok közül idősebb szereplő Pantalone, aki északi típus, gazdag, velencei, zsugori öreg kereskedő; sántít, beteges, és mindig panaszkodik. Beképzelt, öntelt, szoknyavadász, ám gyakorta felsül, sokszor az orránál fogva vezetik. Dottore szintén északi típus, bolognai orvos, ügyvéd vagy jogász; tudálékos, kéjsóvár, aki ékesszólóan beszél, de értelmetlenül. Capitano elsősorban déli típus, spanyol, nagyképű, szájhős katona; hihetetlen történeteket ad elő saját hőstetteiről, gyakran akar elcsábítani fiatal lányokat, s ezért megleckéztetik. Idősebb típus még Tartaglia is, a dadogó hivatalnok, aki csak később tűnik fel a hiányzó Dottore, ill. Pantalone figurák szerepkörében. A fiatalok közé tartozik a sorsüldözött szerelmespár, akiket el akarnak szakítani egymástól. Ők nem viseltek maszkot. Nevük változó: Lelio, Flavio, Aurelio, illetve Isabella, Lidia, Vittoria stb.

A zanni-szerepek (mellékszereplők vagy szolgák) a játék fő mozgatói. Közéjük tartozik Brighellaeredetileg eszes (északi) paraszt, majd mindenre kapható, agyafúrt fickó. Ötletekben gazdag, találékony, intrikus, aki bonyolítja a cselekmény fonalát. Arlecchino vidám, naiv, többnyire gyámoltalan (északi) parasztlegény; kevésbé eszes, leleményes, mint Brighella. Pulcinella púpos, bűnös hajlamú, illetlen (déli) figura. Coviello a déli színjátéktípus Brighellája. Colombina vagy Fantesca (északi és déli is lehet) gyakran segítőtársa a szerelmeseknek; kedves, okos, ravasz szolgálólány. Pedrolino eredetileg a nápolyi történetek ostoba szolgája, később melankolikus, szomorú ifjú. Sajátosan bohócszerű figura, ő az a bátortalan szerelmes, akin segíteni kell. Később a francia művészetben mint Pierrot, a reménytelen szerelmes jelképe bukkan fel. A műfaj a 18. századig virágzott, de hatása máig eleven a drámaírásban és a színjátszásban is.

 

Commedia erudita

A commedia erudita (olasz 'művelt komédia') Terentius hatását tükröző itáliai reneszánsz vígjáték, a cselvígjáték és a jellemvígjáték ötvözete. Előkelő stílusával és artisztikus dialógusaival a harsány commedia dell'arte ellentéte. Jelesebb mesterei P. Aretino, L. Ariosto, N. Machiavelli, B. D. Bibiena.

 

Daljáték

A daljáték sokféle változatban megvalósuló színpadi műtípus. Jellemzője, hogy az irodalmi szöveg és a zene, az ének, sokszor a tánc is hangsúlyos szerepet kap benne. Többnyire népszerű dallamokat használnak fel és vidám karakterűek. A műfaj a középkor óta népszerű volt, fejlődésének az olasz opera terjeszkedése vetett véget. Farsangi játékok, a híres Koldusopera, 1728, a francia vaudeville-ek, majd vígoperák tartoznak ide. Legismertebb magyar példái Kacsóh Pongrác János vitéze és Kodály Zoltán Háry Jánosa.

 

Drámai költemény

A drámai költemény (emberiségköltemény, világdráma, metafizikus tragédia, lírai-filozófiai dráma, könyvdráma) a klasszikus tragédiával rokon műfaj, de a drámaisággal egyenrangúvá válhat benne a költőiség, a cselekményességgel a gondolatiság. E drámák általában nem előadásra, hanem olvasásra készültek, és az emberi lét alapvető filozófiai kérdéseit vetik fel, melyeknek kifejezéséhez vallási, mitikus, szellemlények is szerepelhetnek (Isten, ördög, angyalok, Földszellem, Gomböntő). A drámai költemény kifejezést Byron használta először (Manfred, 1816). Ezt a műfajt csak néhány, de jelentős mű reprezentálja: Byron Kain, 1821; Shelley A megszabadított Prométheusz, 1820; Goethe Faust I.,II. (1808, 1832); Ibsen Peer Gynt, 1867; Vörösmarty Csongor és Tünde, 1830; Madách Az ember tragédiája, 1860.

 

Epikus színház

Az epikus színház drámaírói és színjátszási módszer. Bertolt Brecht (Koldusopera, 1928; Galilei élete, 1938-39; Kurázsi mama és gyermekei, 1939; Jó embert keresünk, 1940; A kaukázusi krétakör, 1945) alakítja ki, szembefordulva az arisztotelészi és a polgári dramaturgiával (forrásai a kínai és az avantgárd színház). Lemond a mű zárt egységéről; darabjai jelenetsorokból állnak; szerinte ez az elbeszélő jellegű színház a nézőt szemlélővé avatja, szembeállítja a cselekménnyel, feléleszti aktivitását, döntéseket kényszerít ki belőle; ismereteket közvetít, érvekkel dolgozik. Célja eléréséért Brecht elidegenítő technikát alkalmaz, az ún. elidegenítő effektusokkal – dal- és táncbetétekkel, kórusokkal, vetített vagy feliratokként kifüggesztett fejezetcímekkel, feliratos táblákkal, különleges reflektormegvilágításokkal, a cselekményt értelmező narrátorok felléptetésével stb. –, szándékosan szétrombolja azt az illúziót, hogy a való élet eseményeit nézzük, kizökkent az érzelmi átélés állapotából és állásfoglalásra késztet.

 

Hitvitázó dráma

A hitvitázó dráma a vallásos színjáték, az iskoladráma egyik fajtája, Európa-szerte elterjedt volt. A reformáció és ellenreformáció vitairodalmának jelentős része dramatikus, dialogikus formában készült. A játékok vallásos kérdéseket vetettek fel, szereplőik többségükben élő személyek, ill. allegorikus alakok. Hangjuk népies, hangnemük gúnyos, szatirizáló; jellemző rájuk az ellenfelek kipellengérezése; gyakran élnek a népi tréfakincs, szólások, közmondások elemeivel. Igen sok dráma névtelenül maradt fenn, de ismerünk néhány alkotót is: P. Gengenbach, N. Manuel, J. Bale, J. Hasenberg, G. Chastellain. A magyar hitvitázó drámák ősei főként német és németalföldi reformátorok dramatizált vitairatai voltak. A műfaj legnevesebb hazai képviselői Sztárai Mihály, Melius Juhász Péter.

 

Iránydráma

Az iránydráma szorosabb értelemben azon színjáték, melyet írója közvetlen agitációnak szánt a közélet időszerű harcaiban, s az aktuális mondanivaló háttérbe szorítja a formai követelményeket. Ide sorolhatók többek között az iskoladrámák, s a 20. században Brecht tandrámái, melyekben új formákkal kísérletezett.

 

Iskoladráma

Az iskoladráma tanintézetekben diákok által előadott vallásos-morális célzatú, általában bibliai vagy történeti tárgyú színjáték. A középkori vallásos színjátékokból alakult ki, majd elvilágiasodott. Szerzője általában az iskola tanára. Már a középkor rendi iskoláiban előfordult, igazi jelentőségre azonban a barokk színházban, a reformáció korában tett szert, virágkora a 16-18. század. A kezdetben latin nyelvű színjátszás később egyre több nemzeti nyelvű alkotással gyarapodott.

 

Komédia

A komédia a vígjáték ókori elnevezése (görög kommosz 'gúnydal' szóból). A műfaj meghatározó esztétikai minősége a komikum, konfliktusának megoldása szerencsés (sohasem tragikus); értékszerkezete alapján az önmagukat valódi értékeknek feltüntető álértékek pusztulását mutatja be. Arisztotelész szerint a komédia „a hitványabbak utánzása, de nem a rosszaságé a maga egészében, hanem a csúfságé, amelyhez hozzátartozik a nevetséges is. A nevetséges ugyanis valami hiba, vagyis fájdalmat és így kárt nem okozó csúfság”; Bergson elmélete szerint a komikum az automatizmus, a merev gépiesség lelepleződése. A komikus hős nem kiemelkedő jellem, hibái és tévedései általánosak, típusát az ismétlődés eleme formálja (kicsinyes szenvedély vezérli, egy rögeszme megszállottja, előítéletének rabja stb.; nem személyiség, inkább emberi alakká formált fogalom: a fösvény, a hetvenkedő katona, a rászedett férj stb.); küzdelmét általában lelepleződés zárja. A nevetés az igazságosság nevében megtorolja az erkölcsi értékeken esett sérelmet. A komikum típusától függően a helyzet- és cselvígjátékban a komikum főként a komikus helyzetekre épül (csere, véletlen, hasonlóság, félreértés), a jellemvígjátékban a komikus jellemből fakad. A hangnemek sokféle változatát alkalmazhatja az író (humor, szatíra, nyílt gúny, irónia), felhasználhat groteszk és parodisztikus eszközöket. A műfaji változatok közül leggyakoribbak a bohózat és a burleszk.

A legnagyobb ókori görög komédiaíró, Arisztophanész (Kr. e. 5-4. sz.) tizenegy fönnmaradt művében a parodizálás, a tréfa eszközeivel kortársait célozza meg; mindig van határozott tárgya, ami ellen szól (pl. a filozófusok: Felhők; a háború: Lüszisztraté; az athéni joggyakorlat: Darazsak). Arisztophanész (valamint elődei és kortársai) műveit ókomédiának nevezik. Az ún. újkomédia a hellenizmus korában alakult ki, fő tárgykörei a mindennapi élet jelenségei, a politikai tematika háttérbe szorul és megjelenik az alaktipizálás. A korszak legjelesebb alkotójától, Menandrosztól (Kr. e. 4-3. sz.), a jellemkomédia első nagy mesterétől csak töredékek maradtak fenn (Embergyűlölő). A római vígjáték kiemelkedő szerzője Plautus (Kr. e. 3-2. sz.) továbbfejleszti a típusfigurákat és szerepköröket (A hetvenkedő katona). A római birodalom bukásával eltűntek a színházak, de Terentius (Kr. e. 2. sz.) vígjátékai ismertek voltak a középkori kolostori iskolákban is.

Az angol reneszánsz korából kiemelkedik vígjátékainak emberábrázolásával, kettős cselekményszövésével, költői erejével Shakespeare (Tévedések vígjátéka, Sok hűhó semmiért, Vízkereszt, Szentivánéji álom, Ahogy tetszik). Kortársai közül Ben Jonson új műfaji változatot hoz: a szatirikusan nyers társadalmi erkölcsrajzot (Volpone, 1605). A spanyol vígjáték úttörője (a népi hagyományt közjátékaival irodalmi rangra emelő) Cervantes, máig legnépszerűbb szerzője pedig a szerelmi cselvígjáték sémáit variáló Lope de Vega (A kertész kutyája, 1613 k.).

Molière a műfaj sokféle változatát kipróbálta; a vígjátéki hagyományok követése mellett életművében egyre jellemzőbb a klasszicista követelmények betartása. Legtöbb darabjában a kortárs polgári világ hibái jelennek meg (Kényeskedők, 1659; Úrhatnám polgár, 1670; Tudós nők, 1672). Feldolgoz örök vígjátéki témákat (Amphitryon), ítéletet mond típusokról (Képzelt beteg, 1673) és archetípusokról (Don Juan, 1665); a Tartuffe, 1664 leleplezett kettőse a gátlástalan, álszent címszereplő és a rászedett, zsarnok apa, Orgon. Kései nagy jellemvígjátékaiba tragikus vonások is vegyülnek (Mizantrop, 1666; A fösvény, 1668). Molière nyomán reformálta meg az olasz vígjátékot Goldoni (Két úr szolgája, 1745). Beaumarchais remekművének (Figaro házassága, 1784) politikus, szatirikus hangja erősödik fel az orosz vígjátékokban (Gogol A revizor, 1836).

A magyar vígjátékirodalom Balassi Bálint Szép magyar komédiájával (1587) kezdődik, aki tudatosan műfajteremtő szándékkal dolgozott át egy divatos olasz pásztorjátékot. Bessenyei György A filozófus, 1777 szerelmi bonyodalmaiban francia mintákat követ, de a magyar művelődési állapotokat bírálja (Pontyi, a vidéki, műveletlen nemesúr igazi vígjátéki típus). Csokonai elsősorban a gúny és az irónia eszközeit alkalmazza a töredékesen maradt Tempefőiben, 1795; bohózatait csurgói tanítványai számára írta (Cultura, Az özvegy Karnyóné, 1799). Nemcsak a műfaj sablonjainak ügyes alkalmazása, hanem a kor magyar nemesi társadalmának ábrázolása is sikeres szerzővé tette Kisfaludy Károlyt (A kérők, 1817; Csalódások, 1828). Kísérletezett vígjátékírással Katona József (A rózsa, vagyis a tapasztalatlan légy a pókok közt, 1814); Vörösmarty Mihály (A fátyol titkai, 1834); Eötvös József (Éljen az egyenlőség, 1841) és Madách Imre (A civilizátor, 1859). Népszínművek írása után a műfaj hazai megújítója és népszerűsítője volt Szigligeti Ede (Liliomfi, 1849), s biztos technikai tudásával a színpad mestere lett Csiky Gergely is (A proletárok, 1880; Buborékok, 1887).

 

Közjáték

A közjáték a színjátékoknak az a csoportja, melyeket hosszabb, több részre bontható színjátékok között adtak elő. Klasszikus elődje a görög dráma egyik szerkezeti eleme, a sztaszimón, melyet két jelenet között a kar mond el. Rómában a tragédiák szüneteiben gyakran adtak elő mímoszjátékokat. A forma nagyarányú fellendülése a középkorban következik be, amikor a gyakorta egy hetet is meghaladó időtartamú misztériumjátékok, passiók részei közé is közjátékok ékelődtek be. Kezdetben a misztérium egyes részei között csak néhány szereplő mulattatta a nézőket, a későbbiekben egyre fejlettebb, többszereplős, bonyolultabb cselekményű közjátékok keletkeztek.

 

Lazzi

A lazzi ('bohóctréfa') itáliai jelenet, a commedia dell'arte betéte. A többnyire helyzetkomikumra épülő bohóctréfákat legtöbbször a zannik játszották el. Szerepük a cselekmény szüneteinek kitöltésén túl sokszor a megoldás késleltetése, a feszültség fokozása volt. A lazzik némelyike annyira kedvelt volt, hogy a játékok vázlataiban, a canovacciókban is helyet kapott, mint az előadás állandó eleme.

 

Liturgikus dráma

A liturgikus dráma középkori latin nyelvű, többnyire prózai műfaj, amelynek első változatai a karácsonyi és húsvéti szertartásokhoz kapcsolódtak, s ezekből a templomi dialógusváltásokból bontakozott ki a misztériumdráma.

 

Mirákulum

A mirákulum (latin miraculum 'csoda') a középkori vallásos színjáték egy csoportja, mely szentek életének eseményeiről, csodatételeiről szól (Angol nyelvterületen mindenféle vallásos játékot mirákulumnak neveztek.). A játékok hősei esendő emberek, akik halálos bűnbe esnek vagy életveszélybe kerülnek, ám Mária vagy egy szent csoda segítségével megmenti őket. Kiemelkedő mirákulumok a Szent Miklós-játék, és a Miasszonyunk csodái címen ismert 40 dráma.

 

Misztériumjáték

A misztériumjáték (görög müsztérion 'rejtély' 'titok') a liturgikus drámákból kibontakozó késő középkori vallásos színjáték, mely ó- és újszövetségi, néha apokrif evangéliumokból merített jeleneteket dolgozott fel. A 13-14. században a játékok kikerültek a templomból a főtérre, a piactérre és nemzeti nyelvűvé váltak. A karácsonyi és a húsvéti játékok mellé újabb tárgyak járultak, melyeknek már nem volt liturgikus eredetük. A misztériumjátékokat a városi polgárság adta elő a papság és iskolamesterek közreműködésével. Az előadások terjedelme és stílusa a színpadformától is függött: leghosszabbak a szimultán színpadon lejátszódó francia és német misztériumok; a mozgószínpadnál (szekérszínpadnál) a dráma jelenetekre bomlott fel. A nemzeti nyelvű misztériumok többnyire verses formájúak.

 

Moralitás

A moralitás allegorikus szereplőket felvonultató vallásos színjáték. A középkori moralitások különösen a megszemélyesített bűnöknek és erényeknek az ember lelkéért folyó harcát mutatták be szívesen. Legismertebb példája a 15. századi angol Akárki, a gazdag ember haláláról szóló játék. A tisztán allegorikus moralitások virágkora a késő középkorra esik, de a reneszánsz színpadon is tovább élnek, s hatásuk még Shakespeare jellemábrázolásában is kimutatható. A magyar irodalom legismertebb moralitása az 1646-ban kinyomtatott „névtelen” Comico Tragoedia, a századból azonban több moralitástöredék is ismeretes, s a csiksomlyói passiókban is szerepelnek betétként allegorikus jelenetek. A 20. században az angol Akárki drámát H. von Hofmannstahl dolgozta át.

 

 

Passiójáték

A passiójáték a középkori misztériumjáték legismertebb alfaja; a bibliai történetnek Jézus szenvedésével és halálával foglalkozó részeit dramatizáló színjáték. A műfaj fénykora a késő középkorra esett. A városi polgárság az előadásokat pompás külsőségekkel rendelkező látványos tömegdrámává alakította. A középkori ízlésű népies passiójátékok a 16. század végén megszűntek, a passió dramatizált színre hozása azonban később is szokásos volt az iskolai színjáték és a népi játékok keretében. A magyar irodalomban a barokk időszakában volt népszerű a passiójáték. A csíksomlyói ferencesek repertoárjából 47 passió maradt fenn a 18. századból.

 

Pásztorjáték

A pásztorjáték (pasztorál, pastorale) a pásztori költészet színpadi változata. A műfajt az itáliai humanisták teremtették meg, mint a kastélyszínjátszás kedvelt udvari műfaját. A pásztorjáték legsűrűbben szereplő színhelye a békés Árkádia erdős tája; szereplői klasszikus nevet viselő pásztorok és pásztorleányok, valamint a görög-római mitológia játékosabb alakjai, mint a nimfák. A művek témája legtöbbször a szerelem, az eltávozott vagy eltűnt kedves után való sóvárgás. Ezeket az alkotásokat legtöbbször főúri műkedvelő társaságok adták elő főúri udvarokban, kastélyokban gyakran szabadtéren. Az első jelentős pásztorjáték T. Tasso Amintája, 1573, melyet Csokonai fordított magyarra. Még népszerűbb volt G. B. Guarini műve, Il pastor fido, 1580-83, amelynek egyik utánzatát, Castelletti Amarilli című játékát Balassi Bálint ültette át magyarra Credulus és Júlia vagy Szép magyar komédia, 1588. A műfaj virágzik a 16-17. században, a 18. században azonban eltűnik az irodalomból.

 

Polgári szomorújáték

A polgári szomorújáték polgári környezetben játszódó, prózában írt tragédia, ill. átmenet a tragédia és a komédia között. A klasszikus poétika szerint – a 18. század derekáig – a tragédia csak magas rangú személyek kalandjairól és bukásáról szólhatott, polgári hősökcsak komédia középpontjába kerülhettek. A műfaj a 18-19. században virágzik (Lessing Miss Sara Sampson, 1755; Emilia Galotti, 1772; Schiller Ármány és szerelem, 1784; Hebbel Mária Magdolna, 1844).

 

Szatírjáték

A szatírjáték (görög szatürikon drama 'szatírcselekvés') komikus tárgyú ókori görög színjátékfajta. Eredetileg Dionüszoszt és kíséretét, a félemberi-félállati szatírokat ábrázolta, megteremtője Pratinasz. A formában a komikum az uralkodó, melynek forrása isteni lények vagy mitikus hősök találkozása a szatírokkal, akik elrabolják a lányokat, fiúszerelmeik vannak, szörnyekkel vagy hősökkel verekednek. A szatírjátékot a színpadon pantomim táncok formájában adták elő: a főszereplő mondanivalóját gesztusokkal, mimikával, tánccal fejezte ki. A táncok történéseit gunyoros előadásmódban narrátor közvetítette. A jeleneteket karének választotta el egymástól, amelyet a szatírkar adott elő mimikus gesztusok és táncok kíséretében. A szatírjátékok csak töredékekben maradtak fenn, egyetlen kivétel Euripidész Küklopsz című színjátéka.

 

Tézisdráma

A tézisdráma (tételdráma, eszménydráma) műfajmegjelölés jelentése ellentmondásos. A legelterjedtebb felfogás szerint az irányműfajok azon alfaja, amely egy konkrét intézmény vagy törvény stb. visszásságait leleplezve annak korszerűbb vagy eszményi rendjére vonatkozó téziseket állít fel, s ezek megvalósítását követeli. A műfaj eredete az ifjabb Dumas azon műveire vezethető vissza, amelyek a legkülönbözőbb társadalmi problémákat illusztrálták drámai történetekkel, s az ezek megoldásait nyújtó tételeket a szerző szócsöveként felléptetett rezonőr magyarázta meg a nézőknek. Az így felfogott tézisdráma körébe tartozhatnak Ibsen egyes művei (Babaszoba, 1879; Kísértetek, 1881; A népgyűlölő, 1882); vagy Brecht alkotásai (Kurázsi mama és gyermekei, 1939).

 

Történelmi dráma

A történelmi dráma (történeti dráma) olyan drámai mű, amelynek cselekményét a történelmi múlt megtörtént vagy lehetséges eseményei köréből választja és ezeket a történetiség szemléletének megfelelően mutatja be. A szakirodalom általában két fő válfaját szokta megkülönböztetni. Az egyik a múltra ténylegesen jellemző konfliktusokat mutat be, a másik viszont csupán történeti köntösbe öltöztet bizonyos eszméket. Mindkét típus csak a reneszánsz óta ismeretes, ezt követően viszont egészen a polgári szomorújáték fellépéséig a történelmi dráma a tragédia egyetlen megjelenési formája. Ide sorolhatjuk többek között Shakespeare királydrámáit, J. E. Schlegel Hermann, 1743, Goethe Götz von Berlichingen, 1774 című műveit. A magyar irodalomban a történelmi dráma hagyományai a protestáns iskoladrámához nyúlnak vissza. A felvilágosodás korából kiemelkedő Bessenyei György Hunyadi László tragédiája, 1772 című drámája, a romantika időszakában pedig a nemzeti színjátszás igényeit kielégítve már számos magyar szerző alkotott e műfajban (Katona József Bánk bán, 1815; Kisfaludy Károly Stibor vajda, 1819; Teleki László Kegyenc, 1841; Vörösmarty Mihály Czillei és a Hunyadiak, 1844). A műfajban kiemelkedő alkotások születtek még a 20. században is, máig népszerű Heltai Jenő verses történelmi színjátéka, A néma levente, 1936, s egészen egyedi színt képvisel történelmi drámáival az Erdélyben élő Sütő András, akinek művei a sorsnak kiszolgáltatott és a hatalom szorításában vergődő embert állítják elénk, mindenkor követendő erkölcsi magatartásformákat is bemutatva (Egy lócsiszár virágvasárnapja, 1974; Csillag a máglyán, 1974; A szuzai menyegző, 1979; Az Álomkommandó, 1987; Az ugató madár, 1993).

 

Tragédia

A tragédia (görög tragódia 'kecskeének') olyan drámai mű, melynek cselekménye tragikus végkimenetelű konfliktust hordoz. Az európai dráma legjelentősebb műfajainak egyike. Formai, etikai (gyakran tematikai) mintája az ókori görög tragédia volt. Arisztotelész Poétikája szerint a tragédia komoly, befejezett és meghatározott terjedelmű cselekmény utánzása. A hős küzdelme és bukása részvétet, félelmet kelt a befogadóban, és az erkölcsi felemelkedéshez, a „káros szenvedélyektől való megszabaduláshoz vezet (katarzis: görög 'megtisztulás').

Alfajainak hagyományos felosztása a tragikus konfliktus okát veszi alapul: a jellemtragédiában ez a hősök sajátos karakterbeli adottsága, a sorstragédiában (végzetdrámában) viszont tőlük jórészt független, kikerülhetetlen erő. A művek cselekményében mindig valamilyen jó szándék fordul a visszájára (tragikus vétség).

Az ókori görög tragédia keletkezésére a kutatók régészeti leletekből és etimológiai megállapításokból következtetnek. Egyes feltevések szerint a görögök körében léteztek olyan kultuszok, amelyekben kecskebaknak öltözött kórusok léptek fel, s a tragédia elnevezése ide nyúlik vissza. Mások szerint a Kr. e. 8. században terjedt át Kis-Ázsiából a Peloponnészoszi-félszigetre a Dionüszosz-kultusz kórusainak énekelt-táncolt előadásmódja.

Az ókori görög tragédiák verses formájúak: eltérő ritmusúak a dialógusok (hatos jambikus sorok: jambikus trimeter) és a kardalok (ezek pl. anapesztikusak, trocheikusak). A görög tragédiairodalom három klasszikusa az ún. tragikus triász; ők a thébai, trójai, mükénei mondakörök anyagából merítették tárgyukat. (Kivétel a szalamiszi győzelem megörökítésével Aiszkhülosz Perzsákja). Aiszkhülosz nevéhez fűződik az egyetlen fennmaradt görög trilógia is (Oreszteia); A Leláncolt Prométheuszban az emberiség érdekeit képviselő dacos, meg nem alkuvó titán áll szemben Zeusz zsarnoki törvényeivel. Szophoklész, a legsikeresebb antik tragédiaíró dramaturgiai újítása, hogy már három színészt léptet fel, és a kar létszámát 15 főre emeli. Hét teljes tragédiája maradt fenn, melynek hősei az igazságosság, elszántság, hősiesség, testvéri szeretet, a zsarnokság elleni gyűlölet örök példái: Aiasz, Trakhiszi nők, Antigoné, Oidipusz király, Élektra, Philoktétész, Oidipusz Kolonoszban. Euripidész drámáinak középpontjában az egyéniség áll; a végzetet az emberi szenvedélyek hordozzák. Témaválasztásában újszerű, hogy a szerelem, házasság, női lélek problémái érdeklik (Iphigeneia Auliszban, Médeia).

A rómaiak legjobb tragédiáit Seneca írta, de ezek inkább felolvasásra, mint előadásra voltak alkalmasak. A középkorban is felolvasásra szánt dialogikus költeménynek vélték a műfajt. Csak a 16. század humanistái jöttek rá Arisztotelész fordítása, Horatius kommentálása közben, hogy a tragédia (és a komédia) előadásra szánt színmű, s megjelentek a humanista drámák. A 16-17. század fordulóján az Erzsébet-kori angol színházban (Marlowe Doktor Faustus, 1588; Kyd Spanyol tragédia, 1585-89) már a kor színpadformájának és közönségének megfelelő drámai művek születnek: jellemző a többszálú cselekmény, a fordulatosság, a színhely és idő sűrű változtatása; kedveltek a rémdrámák. Az angol drámák jellemző versritmusa a blank verse, de funkcionális okokból gyakoriak a prózai részek. A kor jellegzetességei mind megtalálhatók Shakespeare tragédiáiban is. 37 darabjából a tragédiákat is keletkezési idejük és tematikájuk szerint szokás csoportosítani. („királydrámák” – II. és III. Richard, „nagy tragédiák” Othello, Lear király, Macbeth); utolsó korszakában átmeneti műfajú színművek születnek (Téli rege, A vihar). A Romeo és Júlia, 1595 k. lírai hangvételű szerelmi tragédia; a Hamlet, 1601 tematikája a bosszúdrámákat idézi.

A 17. századi francia klasszicista drámaírók a racionalizmus hatására alkalmazzák a hármas egység (tér, idő, cselekmény egysége) elvét. Corneille hősei (Horatiusok, 1640; Cinna, 1640-41) a római erkölcsök megszállottjai; emberfölötti lények, akik az érzelmek és az értelem konfliktusából az utóbbit választják, a szerelemmel szemben a kötelesség, hazaszeretet, vallás parancsát. Racine tragédiáiban a görög mitológiai (Andromaché, 1667) és római történelmi (Britannicus, 1669) témák uralkodnak; a hősök szenvedélye felülkerekedik az ésszerű magatartáson. Remekműve, a Phaedra, 1677 Euripidész Hippolütosza alapján készült. A francia drámák leggyakoribb versformája a páros rímű alexandrin.

A 18. században már bírálják az elmerevedett műfajt (Diderot a középfajú dráma elméletével; Lessing a Hamburgi dramaturgiában, 1768); a preromantikusok hatására megszületik a prózában írt polgári szomorújáték, s a Sturm und Drang jegyében megújulnak a történelmi drámák (Goethe is ír drámát a klasszikus keretek elutasításával: Götz von Berlichingen, 1773). Schiller Shakespeare-t követi (Haramiák, 1781); történelmi tárgyú, tragikus kimenetelű darabjaiban (Don Carlos, 1787; Wallenstein-trilógia, 1790-93; Stuart Mária, 1800; Tell Vilmos, 1804), valamint kortársi tárgyú polgári szomorújátékában (Ármány és szerelem, 1784) a szabadsággondolat a vezéreszme. A romantikus irodalomban a legfontosabb tematikus vonás a szabadságszeretet; a konfliktus lényege gyakran a hatalom (zsarnok) és az igazság (szabadsághős) küzdelme (Kleist; Büchner; V. Hugo Hernani, 1830; Katona József Bánk bán, 1815; Puskin Borisz Godunov, 1825).

A polgári dráma a 19. század közepétől virágzik (Ifj. Dumas A kaméliás hölgy, 1852); a társadalmi dráma nagy újítója a norvég Ibsen: dramaturgiájának sajátossága a felújított analitikus drámai szerkesztési mód és a szimbólumalkotás (Vadkacsa, 1884; Solness építőmester, 1892). Valódi fordulatot hoz drámaiatlan drámáival Csehov (Sirály,1896; Ványa bácsi, 1897; Cseresznyéskert, 1901; Három nővér, 1901). K. Jaspers széles körben elfogadott tétele szerint Hebbel óta nem lehet tragédiát írni; a műfaj háttérbe szorult, elvesztette létalapját az elidegenedés-eltömegesedés viszonyai között, nincsenek fenséges hősök, akiknek a bukása tragikus lehetne, de a műfaj számos eleme tovább él a modern dráma több vonulatában.

 

Tragikomédia

A tragikomédia mai értelemben a tragédia és a komédia tulajdonságait egyesítő drámai műfaj, amelyben a hős szubjektív tragédiája objektíve komédiának hat és nem zárul katasztrófával, vagyis nem következik be értékpusztulás, vagy ahol komikus szereplőket ér tragikus vég. A kifejezés Plautustól származik, aki Amphitruo c. mítosztravesztiáját a mű prológusában tragico-comoediának nevezte. Az elméletírók a 18. századig e megjelöléssel az olyan drámai alkotásokat illették, amelyek nem igazodtak ahhoz a klasszicista szabályhoz, miszerint a tragédiákban csak magas, a komédiákban pedig csak alacsony társadalmi rangú hősök szerepelhetnek, s amelyek tragikus vég nélkül zártak le tragikus konfliktusokat. E típus első virágkora a barokk színház volt. Ismertebb tragikomédiák Molière Mizantropja, 1666 és Ibsen Vadkacsája, 1884. A tragikomédia korunk drámai törekvéseiben egyre szélesebb teret hódít. Legnevezetesebb ilyen művek Pirandello IV. Henrikje, 1922; Max Frischtől a Biedermann és a gyújtogatók, 1958; s Dürrenmattól Az öreg hölgy látogatása, 1956. A magyar irodalomban e műfaj reprezentatív példái Örkény István darabjai (Tóték, 1966; Macskajáték, 1969; Pisti a vérzivatarban, 1969).

 

Tündérjáték

A tündérjáték szorosabb értelemben a bécsi népszínházak kedvelt műfaja, amely a 18. század végén alakult ki, s a 19. század derekáig élt. A vígoperához közel álló műfaj, amelyben nagy szerep jutott a varázslatos, tündéri vagy boszorkányos elemeknek. A műfaj első nevezetes darabja Philipp Hafner Pikkó herceg, 1793 című műve volt, s ebből a talajból sarjadt ki E. Schikaneder – W. A. Mozart Varázsfuvolája is. A tündérjáték jeles művelői F. Raimund és J. N. Nestroy. A 19. század elején Magyarországon is divatossá vált a tündérjáték Munkácsy János és Balog István műveiben, ilyen jellegű volt Gaál Józef A peleskei nótáriusa, 1838 is.