Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Az ókori görög színház

2010.01.21

A görög színház

 

Civilizációnk fejlődése során a különböző, egymástól függetlenül élő népcsoportok - így a görögség is - a vallási élethez szervesen kapcsolódó dramatikus szertartásokat, népszokásokat alakítottak ki. Ezekből született meg az európai kultúra bölcsőjében a színház varázslatos intézménye.

 

A kezdetek

Ezeknek a szertartásoknak egyes elemeit, mint például a "meghaló" és "feltámadó" istenek mítoszait felfedezhetjük a mezopotámiai, egyiptomi, dél-amerikai, antik-görög, és akár a keresztény kultúrkörben is.  

 

Krétán már az archaikus knosszoszi korban kultikus szertartások részeként állatviadalokat rendeztek, amelyeknek szerves részét képezték akrobatikus mutatványok, valamint énekes-táncos, színjátékszerű betétek. A mükénéi korból ( i.e. XVI - XII.sz. ) számos olyan ábrázolás maradt fenn, ahol jelmezbe öltözött férfiak állat alakú démonokat, isteneket személyesítettek meg. Hasonló állat-alakoskodásokat később az i.e.VI. sz. attikai vázaképein is felfedezhet az alapos szemlélő.  

A dramatikus elem, mint már említettük, a vallási kultuszban igen jelentős szerepet játszott. Az attikai Eleusziszban Démétérnek - a földművelés istennőjének - tiszteletére megrendezett eleusziszi misztériumok titkos szertartásai közé tartozott annak a történetnek a dramatizálása, amely arról szól, hogyan vesztette el Démétér istennő leányát, Korét, hogyan bánkódott utána, hogyan kereste meg.

 
A dramatikus cselekmények Artemisz istennő és Dionüszosz isten kultuszával kapcsolatos termékenységi szertartásokban kaptak igen nagy jelentőséget. Ezeknek a szexuálisan túlfűtött szertartásoknak legfontosabb elemei az extázisig fokozódó tánc és az álarc, amely lehetővé tette az álarc viselőjének átalakulását a dramatikus szertartás idejére. E táncok résztvevői Görögország-szerte hasonló öltözéket viseltek: hason-pocakon erőteljesen kitömött ujjatlan tunikát, némelyikük valamilyen állatra utaló kiegészítőt, vagy a férfitermékenység félreismerhetetlen jelképét, a falloszt.

 
 
Színpadtér


A hagyományos ókori görög színház épületszerkezetét a gyakorlati tapasztalatok formálták véglegessé. Már a minószi palotákban és a helládikus "sötét századok" utáni idők telpülésközpontjain létesültek közös térségek vallási szertartások részére, ahol színházi előadásokat is rendezhettek. Ezekhez a térségekhez L vagy U alakú üléssorok csatlakoztak.  

Valószínűleg a későbbiekben a korábbi faépítményeket alakították kőszínházzá. Ezek a most már kizárólag színielőadások céljából fenntartott épületek az i.e. VI. és IV. század között nyerték el hagyományossá vált formájukat. Alapvető követelmény a jó látási viszonyokat biztosító üléssor, amit minden esetben egy természetes vagy mesterséges domboldalba vájva alakítottak ki. A görög építészek egyik legzseniálisabb húzása az volt, hogy a színházépületet a táj szerves részévé tervezték minden esetben. A táji környezetet tudatosan hatalmas, élő díszletként komponálták a látványképbe.

A görög város meghatározó elemévé vált a színház, amelynek felépítését a VI. századtól szigorú előírások szabályozták. Szerkezeti elem volt az orkhesztra, egy kerek vagy félkör alakú térség, amelyet a kórus foglalt el az előadás alatt. A szkéné, a tulajdonképpeni színpad, épített hátérrel, amelyen három ajtót nyitottak és a darabhoz illő mozgatható hátteret biztosítottak. A kollión a domboldaból kivájt, félkör alakú, lépcsőzetes üléssor, mely a sugarasan kialakított lépcsősorokkal együtt nézők ezreit tudta befogadni. Az első sorokban a város és a papság prominens személyiségei foglaltak helyet. A közönség a kollión és a színpad között az orkhesztra oldalain lévő széles folyósókon át foglalhatott helyet érkezési sorrendben.

A görög színház egyik bámulatos tulajdonsága a tökéletes akusztika megvalósítása volt. A színpadról érkező hang a legfelső sorokban is jól hallható volt.

 
Színpadkép


Arról, hogy a színpad és a színpadi felszerelés milyen volt, csak a darabok szövege alapján vonhatunk le következtetéseket. Hiba volna viszont azt gondolnunk, hogy amiről a szereplők mint látottakról beszélnek, valóban látható volt. Egyes feltevések szerint azért a legkorábbi színielőadásokon is használtak valamilyen rögtönzött hátteret, ami többnyire vászonból készülhetett. Ezt hívták eredetileg szkénének, ami magyarul sátort jelent. A kezdetleges hátterek általában palota- vagy templomhomlokzatot ábrázoltak, középen nagy ajtóval. Többek feltevése szerint ettől az ajtótól jobbra-balra szintén használtak járásokat. A hátterek ábrázolhattak még: sátort, sziklát, barlangot is jelzésszerűen. Előfüggönyt a térszínház jellegű elrendezés miatt értelemszerűen nem használtak, a díszletváltozás is nyílt színen történt.  

A színpadi gépek közül kétségtelenül bevetették a darut (deus ex machina), ennek karjára szerlték a színész kocsiját, időnként magát a színészt is. Fellelhető volt még kezdetleges formában a forgószínpad is, ami a látvány dramaturgiájában igen nagy szerepet játszhatott.Az antik görög színház szakemberei a zajkeltésben sem vallottak szégyent. Azt, hogy a később bronteion néven ismertté vált mennydörgésgéppel dolgoztak-e, nem tudjuk. Végül, de nem utolsó sorban a színpad fontos kellékei voltak a bábuk is.  

 
Jelmezek


A színész nagy segítségére volt a maszk, mivel a színészi arcjátékot a nagy távolságok miatt a nézők úgysem érzékelhették. A jellegzetes karaktereket erősebben kiemelő álarc itt többet jelenthetett. Az álarcok erősen egyénítettek, a szerephez szabottak lehettek. A szatüroszok álarca nem változott, szakállukat és lófülüket mindvégig viselték.  

Nagyon változatosak voltak viszont a komédia álarcai, hiszen itt nemcsak embereket, hanem állatokat is alakítottak a színészek. A komédia előadásokon alkalmaztak még ún. kettős álarcokat ( pl:dühös-kedves ) is, itt a színész mindig a helyzetnek megfelelő álarcát mutatta a közönség felé.

Forrásaink a jelmezek tekintetében óvatosan kezelendők. Nagyvonalakban a színpadi kosztümök hasonlítottak az athéniak mindennapi viseletéhez, csak sokkal díszesebbek voltak. A jelmez, akár az álarc, alkalmazkodott az adott szerephez. A tragédiák szereplői a lábukon kothurnuszt viseltek, amely az i.e. V. században még nem volt magassarkú illetve magastalpú cipő, hanem puha bőrből készült, kényelmes színpadi viselet.

 

A görög dráma sajátosságai az Antigoné alapján

 
    Történelmi, politikai háttér: A Perzsa Birodalom az ie. VI. században leigázta Elõ-Ázsiát és      megindult Hellász ellen. Az idegen hódítók megállításának feladatát Athén és Spárta vállalta magára. Ie. 490-ben Miltiádész vezetésével gyõzelmet arattak Dareiosz perzsa uralkodó seregei felett, de tíz év múlva az új király, Xerxész újabb hadjáratot indított. Thermopülainál Leónidász parancsnoksága mellett a spártai vitézek maroknyi csapata életét áldozta a hazáért. (ie. 480). Athén is elesett. Majd ugyanebben az évben Szalamisz szigeténél szétverték a perzsák hajóhadát. Athén Periklész idején érte el fejlõdésének csúcspontját: a Földközi-tenger leghatalmasabb és leggazdagabb államává tette. Kibontakozott a demokrácia, Athén újjáépült és a szellemi élet központja lett.
    A mûfaj kialakulása: Míg az Archaikus-korban a homéroszi eposzok, a klasszikus-korban a líra, addig az ie. V. században a dráma lett a görög irodalom vezetõ mûneme. A dráma kialakulása vallásos szertartásokhoz, elsõsorban Dionüszosz ünnepeihez kapcsolódik. A szõlõmûvelés, a bor és a mámor istenének egy évben több ünnepe is volt. A városokban - január végén - ötven ifjúból álló kórus az isten oltára elõtt kardalokat, dithüramboszokat adott elõ, s ezekben Dionüszosz mitikus sorsát, tetteit, szenvedéseit, halálát és újjászületését énekelték meg. Az elsõ lépés a "dráma" felé valószínûleg az volt, hogy a Dionüszoszt megszemélyesítõ karvezetõ kivált a kórusból, az isten oltárához lépve egy-egy részletet elmondott életébõl, s erre a kar hódoló énekkel válaszolt. Késõbb a dráma tárgya is változott: Dionüszosz helyét a trójai, a mükénei és a thébai mondakör hõsei foglalták el.
    A 90 esztendõt megélt Szophoklész munkásságában érte el a görög tragédiaköltészet a tetõpontját. Õ léptetett fel elõször három színészt, õ vezette be a díszletezést, s a kórus tagjainak számát 12-rõl 15-re emelte. Több mint 120 darabot írt, hét tragédiája közül 3-3 a trójai és a thébai mondakörbõl meríti témáját, egy pedig Héraklészról szól. Antigoné címû tragédiája a thébai mondakörhöz tartozik. A korabeli nézõ ismerte a mítoszt, a mai olvasónak viszont, hogy megértse a tragédiát, az elõzményekre való célzásokat, mindenekelõtt a Labdakidák végzet sújtotta családjának szomorú történetével kell megismerkednie.
    A thébai mondakör: Laiosz, Labdakosz fia, Thébai királya feleségével, Iokasztéval hosszú ideig önmegtartóztató módon élt, mert az a borzalmas jóslat nehezedett a királyi párra, hogy Laiosz születendõ fia meg fogja ölni apját és anyját veszi el feleségül. Egyszer (bormámorban) mégis gyereket nemzett, fia bokáját átszúrta (Oidipusz - dagadt lábú) és kitette a Kithairón hegyére. De a megbízott szolga megsajnálta és elvitte Korinthoszba, Polübosz királyhoz, aki saját fiaként felnevelte. Fiatalkorában egy lakomán valaki "cserélt gyermeknek), fattyúnak nevezte. Elment Delphoiba és ua.-t a jóslatot kapta, mint apja. Ezért nem tért vissza Korinthoszba, mert Polüboszt és feleségét hitte szüleinek. Thébai felé idegenekkel veszekedésbe keveredett és megölte igazi apját. Thébait ekkor a Szphinx tartotta rettegésben - találós kérdés (4,2,3 láb) - Oidipusz megoldja - Szphinx öngyilkos - Oidipusz elnyeri az özvegy (anyjának) kezét - teljesül a jóslat. Négy gyereke született (Polüneikész, Eteoklész - fiúk, Antigoné, Iszméné - lányok). Dögvész tör ki, a jóslat szerint addig tart, míg Laiosz gyilkosa nem bûnhõdik - nyomozás - Oidipusz rájön mindenre - megvakítja magát, Iokaszté öngyilkos lesz - Oidipusz Kolónoszban éli le maradék életét. Fiúk felváltva uralkodnak - Eteoklész számûzi testvérét - veszekedés - Polüneikész argoszi sereggel tér vissza - a két testvér megöli egymást (thébai gyõzelem). A trón Iokaszté testvérére Kreónra száll.
    Az antik dráma jellegzetes vonásai: Az események színhelye egyetlen tér, amit látni lehet. Az egyre feszültebbé váló konfliktus szenvedélyes viták, szócsaták formájában valósul meg. A valóságos tettek, a tettleges összeütközések máshol, a színpadon kívül zajlanak le. Ezekrõl az õr, illetve a hírnökök elbeszéléseibõl értesülünk. A tragédia idõtartama csupán néhány óra. A kórus (kar), mely énekel (kardal), esetleg tánccal kísérte és magyarázta a cselekményt, elválaszthatatlan a görög drámától. Fontos szerepe volt a kórusban a tragédiák (drámai mûvek) szerkezeti tagolásában: a mai jelenetnek, felvonásoknak megfelelõ részeket választotta el egymástól. Az Antigonéban az egyes kardalok nemcsak elválasztják, hanem össze is kapcsolják az egymás után következõ párbeszédes jeleneteket (pld. 1. jelenet - ujjongás a gyõzelem miatt, új király megjelenése). Észrevehetõ különbség van a dialógusok és a kardalok verselése, nyelve stílusa között. A dialógusok hatos jambikus sorokból állnak, s a harmadik lábban (a görög eredetiben) legtöbbször sormetszet található.
    Az Antigoné szerkezete: Szophoklész nagy mûvésze a tragédia szerkezeti felépítésének: már az elején érezteti az összeütközés bekövetkeztét. Mûvészi tudatossága fõleg a jellemek megalkotásában tûnik ki. Szerkezet:
Prologosz: 1-99. sor; expozíció; Antigoné, Iszméné
Parodosz: 100-161. sor; a kórus diadalmi éneke, a gyõzelem üdvözlése
1. epeiszodion: 162-331. sor; bonyodalom kezdete; Kreón, az õr
1. sztaszimon: 332-375. sor; "Sok van mi csodálatos..."- a kórus az ember titokzatos-félelmes-csodálatos hatalmáról énekel
2. epeiszodion: 376-581. sor; a drámai harc fokozódása; Kreón, az õr, Antigoné, Iszméné
2. sztaszimon: 582-625. sor; az emberi sors törékenysége, bizonytalansága a karének témája
3. epeiszodion: 626-780. sor; késleltetõ mozzanat; Kreón, Haimón
3. sztaszimon: 781-800. sor; a szerelem mindent legyõzõ hatalmáról szól az ének
4. epeiszodion: 801-943. sor; a drámai feszültség fokozódása, ennek az epeiszodionnak nagy részét a kommosz teszi ki: a kar és Antigoné közös panaszdala
4. sztaszimon: 944-987. sor: a kar Antigoné sorsától meghatva más hõsök és hõsnõk hasonló szenvedéseirõl emlékezik meg.
5. epeiszodion: 988-1114. sor; drámai feszültség tetõpontja (krízis); Kreón, Teiresziász, karvezetõ
5. sztaszimon: 1115-1154. sor; a kórus bizakodva Thébai védõistenéhez, Bakhoszhoz (Dionüszosz) fordul segítségért
Exodosz: 1155-1347. sor; végkifejlet, katasztrófa; elsõ-, második hírnök, karvezetõ, Eurüdiké, Kreón (Kommosz 1261-1347. sor - Kreón és a karvezetõ panaszdala)
Exodikon: 1348-1353. sor; "Bölcs belátás többet ér..."
    A drámai harc és a jellemek: Szophoklész Antigonéja az európai dráma egy sajátos típusát képviseli. Ez a tragédia egyetlen konfliktus köré épül: két, egymás ellen feszülõ akarat összeütközését ábrázolja. A fõszereplõ rendszerint olyan erkölcsi elveket képvisel, amelyeknek igazságát az adott korban mindenki elismeri. Drámai szituáció, drámai harc. A fõszereplõ, sorsától függetlenül, általában eléri, amit akar: az ellenfél által létrehozott szituáció megszûnik, s ezután helyreáll az erkölcsi világrend. A drámai cselekmény arra kényszeríti a nézõt, hogy válasszon a színpadon felkínált magatartásformák közül. Az író szinte sugalmazza a helyes döntést a jellemek milyensége által, de állásfoglalása nem mindig egyértelmû és nem menti fel a nézõt a döntés felelõssége alól.
    Antigoné és Iszméné: a prologoszban találkozunk velük. Drámai szituáció megjelenése. Isteni (halottat el kell temetni) és emberi törvény (Polüneikész hazaáruló, nem szabad eltemetni) szembenállása. Antigoné és Iszméné döntésének különbözõsége. A mû során feltûnõ õr is elismeri az isteni törvényt, de még Iszménénél is jobban félti az életét. Antigoné habozás nélkül dönt, s öntudatosan megy "szép halála" felé. De van benne valami emberen túli erõ, emberfeletti szenvedély is, mely megborzongatja a nézõt.
Kreón jellemzése, szembeállítása Antigonéval, "Sok van mi csodálatos", Haimón jellemzése (párhuzam Antigonéval, Kreónnal), Teiresziász és Kreón, Végkifejlet (már késõ), Antigoné tragikuma, Kreón bukása.