Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Modern polgári dráma

2010.01.26

A hagyományos dráma a 19. század végén válságba került.

A dráma nagy emberi és társadalmi konfliktusok megjelenítésére hivatott.

Nem kedvezett a műfajnak:

– a polgári társadalom viszonyainak kisszerűsége,

– az élet elszürkülése,

– az emberek közötti kapcsolatok felszínessé válása,

– a közélet és magánélet elválása,

– az egységes világkép és értékrend hiánya.

A 20. századi drámákban igazi konfliktust – amikor az ellentétek következetesen végigvitt cselekvéssorozatban ütköznek össze – nemigen találunk. Korunk tragédiái hétköznapi tragédiák, az írók az élet öntudatlan mechanizmusát ábrázolták. A mai ember együtt él konfliktusaival, és ebbe a helyzetbe se nem bukik bele látványosan (mint a tragédiában), se nem lesz úrrá rajta (mint a komédiában).

 

A dráma eddigi legfontosabb jellemzői:

– emberek közötti,

– jelen idejű,

– cselekvés.

A 19. század végén épp ez a három alapelem vált kérdésessé (pl. Ibsen: múlt, Csehov: cselekmény hiánya).

Az eddigi drámák egy-egy adott korszakban többé-kevésbé egységesek voltak (Shakespeare – Marlowe, Corneille – Racine).

A 20. században az egyes írók művei nagyon különbözőek, egy Brecht-darabot nagyon nehéz összehasonlítani egy Miller-darabbal.

 

A 20. század első felében a hagyományos drámaszerkezet föllazulása következett be. Az írók kitágították a színpadon megjeleníthető jelenségek körét, és utat engedtek lírai, epikai, intellektuális és filozófiai elemek behatolásának a drámába.

Filozófia: A 20. századi drámák sokszor nem konkrét élethelyzetet ábrázolnak, hanem általános érvénnyel példáznak valamit.

Epika: Már a naturalizmus drámáiban megjelentek epikus mozzanatok, életképek, melyek a drámát a regényhez közelítik (epikussá válás).
Az események jelen idejű kibontakozását gyakran az elbeszélés váltja föl. Megjelenik a narrátor, aki mint múltbeli történetet idézi fel és értelmezi az eseménysort.

Líra: A szabadabb formákban nagyobb szerepet kaphattak a lírai elemek is.

 

Jelentősebb drámaírók:

Makszim Gorkij: Éjjeli menedékhely,

Bertold Brecht: Kurázsi mama és gyermekei,

Arthur Miller: Az ügynök halála,

Samuel Beckett: Godot-ra várva,

Friedrich Dürrenmatt: A fizikusok,

Luigi Pirandello: Hat szerep keres egy szerzőt.

 

Friedrich Dürrenmatt - Fizikusok

 

Főbb szereplők:

- Dr. Mathilde von Zahnd – ideggyógyász
- három ápolónő
- három ápoló
- Richard Voss – detektívfelügyelő
- Herbert George Beutlet – NEWTON
- Ernst Heinrich Ernesti – EINSTEIN
- Johann-Wilhelm Möbius
- Oscar Rose – misszionárius
- Lina Rose – felesége
- a három Möbius fiú (Adorf-Freidrich, Wilfred-Kaspar, Jörg-Lukas)
- rendőrök

A helyszín a „Les Cerisiers” magánszanatórium – egykori villa – szalonja. Megtartjuk a hármas egység szabályát: A helyszín mindvégig a villa szalonja, az időtartam rövidebb mint egy nap, a cselekmény egy szálon fut.

A szanatórium új szárnyában gazdag betegek foglalnak helyet, ezen a részen mindössze három beteg van: Einstein, Möbius és Newton, akik az 1-től 3-ig számozott szobákban laknak. Igazi mintapáciensek, egészen addig, amíg nem történik váratlanul két gyilkosság.

Rendőrök jelennek meg, és a két megfojtott ápoló ügyében nyomoznak. A mostani gyilkosság tettese Einstein, aki az állólámpa zsinórjával fojtotta meg az ápolóját. Az egy hónappal ezelőtti gyilkosságot Newton követte el, az áldozat szintén egy ápolónő volt. A főügyész azt akarja, hogy férfi-ápolókat hozassanak, s az igazgatónő hiába védekezik, hogy kolléganői cselgáncsoztak, birkóztak, ő maga pedig súlyt lök. Einstein nagyon zaklatott, hogy megnyugodjon hegedül.

Megjelenik Newton, elmondják neki az esetet, ő pedig sajnálattal nekilát rendezni a bútorokat. Egy hónappal ezelőtti tettét úgy magyarázza, hogy az ápolónővel kölcsönösen szerették egymást, ám ez probléma volt, mert a fizikusnak a gravitáció problémájával kell foglalkoznia, s nem a szerelemmel. A megoldás a függönyzsinór volt. Összezavarja a felügyelőt, azt mondja, ő nem is bolond, ő Einstein, csak azért vallja magát Newtonnak, hogy Ernestet meg ne bántsa.

A felügyelő elmeséli a doktornőnek amit hallott, de ő még inkább tisztában van a betegei képzelgéseivel, mint ők maguk. A doktornő szerint a két gyilkosság oka abban keresendő, hogy mindkét fizikus radioaktív anyagokkal foglalkozott, s mivel Möbiusnak (15 éve van itt) semmilyen köze sincs a radioaktivitáshoz, újabb esettől nem kell tartaniuk.

A felügyelő azonban nem nyugszik meg, és férfi ápolókat kér a betegek mellé. Möbiusné érkezik a színre három fiával és új férjével, a misszionáriussal, akivel a Csendes-óceánra készül. Kiderül, hogy Möbiusnak az a rögeszméje, hogy Salamon király megjelenik neki, s utasításokat ad neki.

Érdeklődik fiai további tervei iránt. A legkisebb fizikus akar lenni, de apja megpróbálja lebeszélni róla. Möbius egyre idegesebb lesz, s végül elüldözi családját. Monika nővér ekkor jön rá, hogy Möbius egyáltalán nem őrült, s bevallja neki, hogy szereti. A férfi bevallja, hogy tényleg nem őrült, s hogy ő is szereti a nőt, ám szerelmüknek nincs jövője. Eközben megérkeznek a férfi ápolók.

Megjelenik Einstein, s megkérdezi a pártól, szeretik-e egymást, majd elmeséli, hogy azért ölte meg az ápolónőt, mert szerette és mindenáron feleségül akart menni hozzá. Kéri Monikát, hogy meneküljön. Möbius is könyörög a nőnek, az azonban hajthatatlan. Már megbeszélte a doktornővel, hogy férjhez akar menni, s kérte, hogy eressze el Möbiust. Möbius rövid tusa után a függönyzsinórral megfojtja Monikát.

Megjelenik Newton, Möbius bevallja tettét. A szobából Einstein hegedűjátéka hallatszik. Voss felügyelő már nem akarja látni a tettest. Möbius azzal magyarázza tettét, hogy Salamon király parancsolta. A felügyelő azonban nem tartóztatja le a három bűnöst, úgy gondolja, itt örökre bezárva maradnak.

Newton nem igazán lelkesedik az új ápolókért, s bevallja Möbiusnak, hogy ő nem Newton, de nem is Einstein, sőt nem is Herbert George Beutler, hanem Alec Jasper Kilton, az analógiatan megalapítója, most titkosszolgálati megbízásból van itt, az őrültek házában. Möbiust kell megfigyelnie, megtudnia, miért került ide. Ezért kellett megtanulnia németül is. A nővér rájött a titkára, ezért kellett megölnie, ráadásul ezzel őrültségét is bizonyította. Meg akarja szöktetni Möbiust, a kor legzseniálisabb tudósát.

Ekkor lép be Einstein is, s mivel hallotta a beszélgetést, ő is bevallja, hogy nem őrült, csupán egy másik titkosszolgálat ügynöke, valódi neve Joseph Eisler, az Eisler-effektus felfedezője. Az ügy érdekében tanult meg hegedülni, holott egyáltalán nincs hallása. A nővért ő is azért ölte meg, mert rájött, hogy nem őrült.

A két ügynök célja azonos, párbajozni akarnak, de végül a fegyvereket a kandalló mögé rejtik és leülnek vacsorázni. Az ablakokat berácsozzák, immár foglyok. A két ügynök ismét párbajozni akar, ám ekkor Möbius elmondja, hogy elégette a kéziratokat, így felesleges. Megalkotta tehát a gravitáció elméletét, felfedezései nyomán akár Nobel-díjas tudós is lehetne, de az általa felismert energiákkal a világ még nem tudna bánni, még túl korai a felfedezése.

Möbius egyik katonai hatalomnak sem akarja átadni tudását, ezért választotta tudatosan a szanatóriumot. „Akkor már inkább a bolondokháza. Az legalább biztonságot ad, hogy ne használhassanak ki a politikusok.” Egyikőjük sem őrült, azonban mindnyájan gyilkosok, így nem hagyhatják el a szanatóriumot. Möbius tettének oka is az, hogy Monika felismerte az igazságot. Egy tragédia kellett ahhoz, hogy egy még nagyobb – világ méretű – tragédiát megakadályozzon. Elhatározzák, hogy továbbra is eljátsszák a bolondot.

Ekkor azonban megjelenik a három ápoló, immár fekete ruhában, felfegyverkezve. Dr. Zahnd elmondja, hogy mindent hallott. Elveszi fegyvereiket, titkos rádióikat. Möbius hiába örül, kiderül, hogy a kezelések során a doktornő elkábította és lefényképezte kéziratait, s ezeket mos a maga érdekében fel akarja használni. Hatalmas gyárakat, konszerneket alapított, hogy meggazdagodhasson Möbius találmányaiból. Minden hiábavaló volt: „A világ egy őrült elmeorvos karmaiba jutott.”

Möbius, a főszereplő rájött minden elképzelhető felfedezések rendszerének a titkára, és látva, hogy a politika, a gazdaság miként állítja a tudományt egyre embertelenebb célok szolgálatába, önként bevonul az elmegyógyintézetbe, hogy így mentse meg az emberiséget saját felfedezésétől. Möbius azonban véletlenül a lehető legrosszabb bolondokházát választotta, s ezzel még nagyobb tragédiát okozott.

„A forradalmárok ama régi hittétele, hogy az ember képes és köteles megváltoztatni a világot, az egyén számára megvalósíthatatlanná lett, érvényét vesztette, ez a tétel már csak a nagy tömegek számára használható jelszó, politikai robbanótöltet, a sokaság hajtóereje, az éhezők szürke hadseregeinek reménye. A rész nem olvad többé az egészbe, az egyén a közösségbe, az ember az emberiségbe. Az egyén számára nem marad más, mint a tehetetlenség, az az érzés, hogy figyelmen kívül hagyják, hogy nem szólhat bele a dolgokba, hogy el kell bújnia a felszín alá, ha nem akar végleg elmerülni.” –részlet a Schiller-díj átvételekor mondott beszédéből.

Az őrültekháza így válik szimbolikus helyszínné: „Csupán az őrültekházában szabad gondolkoznunk. Odakint a szabadságban a gondolataink robbanóanyagok” – mondja Möbius.