Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Csehov (dramaturgia)

2011.12.17

Egy évvel az orosz jobbágyfelszabadítás előtt született, és egy évvel az első orosz forradalom előtt halt meg. Az a negyvennégy év, amely e két dátum közt eltelt, az orosz polgári fejlődés kora, amelyben sajátosan vegyült egy gyors tőkés gazdagodás a vele kialakuló proletariátussal és a cári rend tovább élő hűbéri valósága. Nagy remények és nagy csalódások kora ez a negyvennégy esztendő. Hitek és tévhitek, ábrándok és lemondások kavarognak a gondolkodók tudatában. A fejlődés Nyugathoz képest elmaradott, de az üteme egyszeriben gyorsabb. Évszázadokat kellene behozni, miközben a minden változástól rettegő hivatalok vak fegyelmű csendőrökkel vigyázzák, nehogy valami lényeges változás is bekövetkezzék. Elevenen él egymás mellett a felvilágosodás öröksége és a cári önkény öröksége. Ebben az ellentmondásokkal teljes és forradalmi vágyakkal terhes Oroszországban emelkedett fel az irodalom Tolsztoj és Dosztojevszkij magasságáig, s lett izgatottan figyelt példaképe a nyugati irodalmaknak is. Ennek a korszaknak szinte évszám szerinti kortársa Csehov, aki negyvennégy évig tartó, sikerekkel és betegségekkel teljes élete alatt várta azt a változást, amelynek már a kísérletét sem érhette meg. Tudta, hogy a közeljövő már valami újat, valami mást, valami jobbat hoz, de nem tudta, milyen is lesz az a jövő. Hősei erre a már küszöbönálló jövendőre várnak, akárcsak írójuk, de örökké csak várnak, s rendszerint belevesznek a céltalanságba, a csüggedésbe, a semmibe. Ami azonban sajátossá és összehasonlíthatatlanná teszi ezt az életművet, ami az azóta eltelt emberöltők alatt az egész világirodalom nagy hatású tanítómesterévé teszi ennek az életműnek az íróját, az egy humorból és lírából összenőtt hangütés, az árnyalatos lélekrajznak, a képek finom pasztellszerűségének és a mondatok zeneiségének olyan egysége, amely alkalmas eddig fel nem derített mozzanatok sokszínű kisvilágát feltárni a kimeríthetetlenül gazdag valóságból.

A fiatal Csehov mint fura ötletekben gazdag humorista lett hamar híres s nemsokára világhíres íróvá. Élete végső esztendeiben pedig - mint a drámairodalom megújítója és új utakra indítója - ösztönző példaképe volt, s maradt mindmáig a színpadi szerzőknek. Írt közben regényterjedelmű hosszú elbeszélést is, írt hiteles és felfedező jellegű szociografikus útirajzot is, de főleg és elsősorban mégis novellista. Az ő novellái jelentik a legfontosabb átmenetet a XIX. és a XX. század európai szépprózája között. Tanult Gogoltól és Turgenyevtől, nyilván Tolsztojtól is, magába szívta kora impresszionizmusának és szimbolizmusának hatását, gazdagodott a francia széppróza eredményeiből, még a naturalizmusból is. Mindezt magához hasonította, hogy amit ő alkotott, az tovább hasson a nyomába lépőknek. A kortárs jó barát Gorkij a szocialista realizmusba továbbította Csehov azóta is jelen lévő hatását. A nyugati polgári irodalomban pedig számos élő törekvés vezet vissza Csehovhoz. Tehát az irodalom egyik főszereplője - ez az irodalomtörténeti helye. Hanem egyszersmind a legvonzóbb, a leggyönyörködtetőbb, a legszívhezszólóbb írók egyike, akin mit sem avítanak a múló emberöltők - vagyis élő irodalom.

Polgári, pontosabban vidéki kispolgári körből érkezett a nagybirtokosok, parasztok, gazdag nagypolgárok és városi nyomorgók orosz állóvizébe. A kisvárosi fűszeres fia az orvosi pályát választotta, noha kora ifjúságától kezdve kitűnt írói tehetsége, elsősorban humora. Mégsem volt véletlen a pályaválasztás. Csehovot mindvégig izgatták a test és a lélek betegségei, az orvosi pálya, orvos és beteg viszonya. Élete egy részében gyakorló orvos volt, sőt amikor már világhíres író, egy járvány alkalmával önként jelentkezik vidéki orvosi szolgálatra. Egész magatartását meghatározó részvéte fordítja a szenvedő emberek felé. És az orvosi pálya azután rányomja bélyegét témáira is: novelláinak jelentékeny hányada szól orvosokról és betegekről.

De nem ezzel kezdődött. Orvostanhallgató korában, mellékkereset okából tréfás apróságokat ír egy vicclapnak. Ezekkel hamarosan feltűnik, és a különböző újságok versengeni kezdenek humoreszkjeiért. Ekkori írói álneve - nevének tréfás becéző alakja - Antosa Csehonte egyszeriben népszerű lesz az olvasók széles köreiben.

A polgári dráma jellemzői:
A klasszikus dráma Peter Szondi meghatározásában (A modern dráma): “dialógus formában történő jelen idejű cselekvés”. Meghatározó esztétikai minősége a tragikum vagy tragikus, mely emberi–köznapi mértéket meghaladó értékek visszavonhatatlan és jóvátehetetlen pusztulása. A transzcendens érték bukása félelmet kelt, mert létezik olyan erő, mely még ezt az emberfeletti értéket is képes elpusztítani; és vált ki szánalmat, mert még az ilyen érték is elbukhat. A tragédiához tehát szükséges egy fölöttünk álló érték, mely érték általános emberi értékként és érdekként jelentkezik.
A XIX. század második felében éppen a fölöttünk álló érték mint általános érték válik kétségessé, s ily módon kétségessé válik a tragédia lehetősége is. A Nietzsche, Schopenhauer, Kierkegaard, Marx illetve a pozitivisták problémafelvetésére megszületnek a művészi válaszok is. Goethe az utolsó a művészi és nem művészi korszak határán, aki megteremti én és világ harmóniáját, aki a harmónia birtokában van, s ezt művészileg is ábrázolni tudja. Dosztojevszkij a megbomlott harmónia írója, aki az egység szétesését még egy feltételezett egység jegyében ábrázolja.
Flaubert az egység szétesésére művészi választ ad, a műalkotás tökéletességét állítja szembe a polgári világ rendezetlenségével. Tolsztoj kikerül bizonyos kérdéseket (pl.: szabadság), hogy egy feltételezett abszolúthoz mérve adjon választ a világ és ember kérdésére. Csehov a széttöredezettség írója, mely töredékek immáron nem állnak össze egésszé. A tragikum hiányában ily módon a drámák mozgatója a dramaturgia, a jól megcsináltság, a működőképesség lesz. A dialógusforma háttérbe szorul, s előtérbe kerülnek a köznapiságot jelző kvázi párbeszédek, illetve a polgári világ kommunikációképtelenségét, az emberek közötti elidegenedést jelző monológok, illetve az egymás mellett történő elbeszélések. Háttérbe szorul az akciót feltételező jelen idő, hiszen a szereplők az értéknek vélt múltban élnek, illetve azt idézik föl, ezért a polgári dráma legjellemzőbb típusa az analitikus dráma. A cselekvés feltételezi a tevékenység célirányultságát, ennek hiányában viszont a mozdulatlanság és a mindennapi élet rituáléi uralják a drámát.
A polgári dráma csehovi–ibseni vonulatának sajátossága a kétszintesség. A naturalista szint a második világ mindennapjait, eseménytelenségét, hétköznapiság jelzi. A szimbolikus vagy jelképes szint funkciója többféle. Jelezheti a szereplők által vágyott értékek világát, értelmezheti a szereplők törekvéseit, a mű konfliktusait, egy központi jelképbe sűrítheti a naturalista szintet. Ez a szimbólum gyakran a művek címében is jelentkezik:

Csehov: Sirály (szabadság)
Cseresznyéskert (régi értékek)
Három nővér (Moszkva)

Ibsen: A vadkacsa
Babaház (Nóra)
Solness építőmester (torony)

Három nővér

Idő és térviszonyok:
I. felvonás: déli 12 óra – szalon (kilátunk a kertbe)
II. felvonás: este 8 óra – szalon
III. felvonás: éjjel 3 óra – Olga és Irina szobája
IV. felvonás: déli 12 óra – kertben
Objektív idő: 3–4 év (I–IV. felvonás között)
Szubjektív idő: 1 nap
Bár a drámában érezhető bizonyos mozzanatokban az objektív idő, a meghatározó az élet eseménytelenségét, körkörösségét kifejező szubjektív idő, mely azt sugallja, hogy nem változik semmi, s a szereplők nem adnak számot változásokról.

A szereplők kommunikációja:
Az első szinten működik a kommunikáció. A közhelyes kérdésekre, a fatikus funkciójú közléselemekre adott közhelyes válaszok valójában a kommunikációképtelenséget leplezik. A második szinten válik nyilvánvalóvá a kommunikációs zavar. Önreflexiókat hallunk, mindenki önmagát szeretné meghatározni, s a lázas identifikáció lehetetlenné teszi a másik befogadását, s ily módon előtérbe kerülnek a monológok. A szavak válságát is kifejezve fölerősödik a gesztusok szerepe, illetve ezért kap kiemelt fontosságú szerepet a megértést és egymásrautaltságot kifejező közös sírás a zárójelenetben.

Értékszerkezet:
Az önazonosság megtalálása feltételezi a szilárd értékszerkezetet, az azokhoz való igazodást. Az identifikáció sikere vagy sikertelensége egyúttal a fölvállalt értékek értékét vagy értéktelenségét is jelzi.

Olga: a múltban él; leszámolt már mindennel, s az értékhiányt nem tudja pótolni a hivatali ranglétrán való előrejutás.

Mása: a jelenben él; a férjében, Kuliginban, volt tanárában látott hajdani értékek a mindennapokban elvesztek, felőrlődtek, s ezeket az elveszett értékeket vetíti rá Versinyinre, mindvégig tudva e kapcsolat perspektívátlanságát. Ám a remény, ha zsákutcás is, akkor is remény, elvesztése akkor is fájdalmas.

Irina: a jövőben él; miközben az ő emlékei szépítik meg leginkább a múltat, nála emelkedik jelképessé Moszkva. Jövőbe vetített értékként, a jelenből való megváltásként elsőként a szerelmet vallja, valójában idealizált, plátói szerelemfelfogását vetíti rá Tuzenbachra. A valóság, a hétköznapok azonban semmilyen eszményt nem tűrnek, Tuzenbach halála egyszerre jelzi a valóság brutalitását és a plátói szerelem tévútját. A másik kitörési pont a munka, mely a polgári világ két jellemzőjét: a szükséget és az unalmat hivatott száműzni, céllá emelve az eszközt, jelezve a második világ centrumnélküliségét, az igazodási pont hiányát.

Andrej: A lányok a múltban, illetve a dráma kezdetén is saját reményeiket, kitörési vágyaikat vetítik rá bátyjukra, aki a tudás révén való felemelkedés lehetőségét jelképezi. Kudarca részint a tehetség hiánya, részint a rosszul megválasztott életcél, részint a rossz házasság következménye.

Szoljonij: Saját ürességét, kiégettségét, illúziótlanságát démoni módon vetíti rá környezetére, jelezve azt is, hogy a tudatos önpusztítás egyúttal a környezet pusztításával is jár.

Ezeknek a hősöknek közös tulajdonsága az életintenzitás hiánya, ám Csehov azt is bemutatja, hogy mi van azzal, akiben megvan.

Natalja Ivanovna az egyetlen, aki irányítani képes a sorsát, ám ez az életintenzitás ellenszenvesebb, mint a többiek látszólagos tehetetlensége. Alakjában a középszer, az alantasság, a primitívség és érzéketlenség terrorját és győzelmét mutatja be, amivel szemben mindenfajta érték és érzékenység tehetetlen.

Csehov kifogyhatatlan a mulatságos ötletekből. Vannak egy-két oldalas apróságai, amelyeket akárhányszor olvasunk, mindig újra meg újra hangosan kell nevetnünk. Amilyen például A panaszkönyv című híres humoreszk ostobasággyűjteménye.

De már ezek az eleve mulattatásra írt apróságok is különös vegyületei a játékos könnyedségnek és a fanyar bírálatnak. A közélet és a magánélet tulajdonképpen tragikus korlátoltságai jelennek meg itt különös, torzító tükörben. Valahonnét nagy messziről Swift és Voltaire kacagtatón kemény kritikája folytatódik a fiatal Csehovban. Ez azonban csak az indulás. A sikeres humoristában egyre erősebben bontakozik ki a részvét és a hangulatok lírikusa.

Orvosi gyakorlata, tanulmányútja a távoli s ijesztő közállapotú Szahalin szigetén, bekerülése az irodalmi életbe és irodalmi problémák közé és nem utolsósorban korán jelentkező tüdőbetegsége szakadatlanul gazdagítja megfigyelőképességét is, együttérzését is minden szenvedéssel. Mint képzett orvos, jól tudja, hogy rövid életre ítéltetett. Életszeretete és a közeli halál tudata érzékennyé teszi a remények és a bánatok iránt. Izgatja Oroszország elmaradottsága, de reménykedik a kibontakozásban. Mindez árnyaltan ábrázolt alakok nagy sorában ölt testet novelláiban. Senki talán úgy nem érezte az akkori jelen állóvizét, a tehetetlenséget, a jobb sorsra érdemesek kilátástalan sorsát.

Nagyon gyakori nála, hogy derék emberek szégyenletesen nevetséges helyzetbe jutnak. Jóindulatú, egymásra utalt lelkek nem értik egymást, sőt ellenségesen néznek egymásra. Az egyik legszebb novellájában - az Ellenségekben - egy orvos, akinek aznap halt meg a kisgyermeke, és egy szomszédos lakos, akit otthagyott a felesége, a saját fájdalmától annyira nem veszi tudomásul a másik fájdalmát, hogy mintegy maguktól menekülve, összeverekednek. Legnyomasztóbb novellájában - A 6-os számú kórteremben - a különböző szándékú orvosok ugyanabba a tébolydába kerülnek, ugyanannak a szadista ápolónak a karmai közé. A szinte lírai költeménynek ható Sztyeppében éppen az a cselekmény, hogy semmi sem történik: ez maga az állóvíz.

A vegytiszta komorság azonban viszonylag ritka nála, a humorista sohasem szűnt meg benne. Gyakran megrázó történeteket is úgy mond el, hogy mosolyogni kell rajtuk. A megfélemlített életű kishivatalnokról szóló történet, A csinovnyik halála valójában tragikus, de formája szerint humoreszk. A megalázott ember belehal a folytonos alázatosságba, amelyet már felettese sem bír elviselni.

Írói útja akadálytalanul haladt felfelé. Gondtalanul élhetett. Leköltözhetett az örökké napfényes Krímbe. Jaltai házában élte élete végső esztendeit. Ez időben házasodott, ünnepelt színésznőt vett feleségül, aki diadalra vitte színjátékait. Ezekben a végső években barátkozott össze Tolsztojjal, aki nagyra tartotta, és Gorkijjal, aki azután mindhalálig jó barátja maradt. Amikor Gorkij Párizsban élt, sűrűn leveleztek, kifejtve egymásnak írói eszméiket és irodalmi gondjaikat. Ez a Csehov-Gorkij levelezés mindkét nagy író java terméséhez tartozik. Az olvasó néha úgy érzi, hogy ebben a levelezésben csírázik a XX. század irodalma.

Ezekben a végső években már jobban érdekelte a dráma, mint a próza, de azért a novellát sohase hagyta abba. Képzelete szakadatlanul termelte a történeteket, és a meglátott alakok novellafigurákká változtak. Igaz, a drámatörténet is úgy tartja nyilván, mint a műfaj akkori főszereplőjét, aki ugyanúgy hatott Gorkijra, a későbbi szocialistára, mint az amerikai O'Neillre, a polgári lélektani dráma legnagyobb hatású mesterére. A mai drámairodalom egyik közvetlen elődje Csehov.

És mégis: igazi, azóta sem elért nagysága novelláiban található. Az a novellairodalom, amely Boccaccio óta kísérte az európai széppróza történetét, Maupassant-nal és Csehovval lépett a múlt század utolsó negyedében olyan magasságokig, amelyet az utódok azóta sem tudtak megközelíteni. És Maupassant csak a polgári reménytelenség dokumentálója tudott lenni. Csehov megragadta a reménységet is. Az ő másnapja már a forradalom, amelyet annyira várt, és amelyre annyi hőse vár. Személy szerint nem várhatta ki, de a bekövetkező jövendő a legfontosabb elődei között tartja számon a szomorú és vágyakozó kisemberek részvéttel mosolygó poétáját.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.