Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Shakespeare

2012.05.21

 

SHAKESPEARE
Kora, korának művészete
A reneszánszkor rendkívüli lehetőségeket tárt fel az emberek előtt. A reneszánsz az európai művelődéstörténetnek a XIV századtól a XVI. századig tartó korszaka. I. Erzsébet uralkodása idején (1558-1603) Anglia a tengerparti kereskedelem legfontosabb központjává, azaz világpolitikai tényezővé vált. Erzsébet a polgárságra támaszkodott. A gazdasági sikerek kedveztek a tudományok és az irodalom fejlődésének. A királynő Anglia biztonsága kedvéért még életében megkötötte az alkut Skóciával, és a lenyakaztatott Stuart Mária fiát, Jakabot jelölte ki utódjául. I. Jakab szenteskedő és erélytelen királynak bizonyult.
I. Erzsébet (1533-1603)
1558. november 17-étől haláláig Anglia és Írország királynője, az újkori Anglia egyik legnagyobb uralkodója. Uralma alatt országa tengeri és kereskedelmi nagyhatalommá vált.A királynő meghatározó szereppel bírt a reneszánszkori Anglia divatjában. Woodstocki fogsága alatt verseket és szonetteket írt unaloműzés céljából. A költőket, muzsikusokat megihlette személyisége, s az újonnan megalakult színházakban is mintáztak róla szerepeket.
A reneszánsz
Művelődéstörténeti korszak, stílusirányzat. A reneszánsz első határaként a XIV. sz. 40-es éveit jelölhetjük meg, virágkorát a XVI. sz. jelenti, 1540 után pedig késői szakaszáról beszélhetünk. A francia eredetű reneszánszszó újjászületést jelent. Elsősorban az ókori klasszikus szövegek, ismeretek és ezek hasznosításának művészeti és tudományos újrafelfedezésére utal. Másodsorban ezeknek a szellemi tevékenységeknek az eredményeként az európai kulturális élet általánosságban vett újjászületését is jelöli. A reneszánsz tudományos forradalmat, művészeti átalakulást, megújulást hozó, meghatározó kulturális mozgalom volt Európa újkori történelmének hajnalán. Egyben művelődéstörténeti és művészettörténeti korszak is, amely a középkor végét és az újkor elejét (korai újkor) felölelő átmeneti időszakra esik. A reneszánsz kezdetét Itáliában a 14. századra, Európa többi részén többnyire a 16. századra teszik. A reneszánsz stílus ezen kívül a művészettörténetben jellegzetes korstílust is jelöl. Legjellemzőbb jegyeit az emberszabású méretekben, a harmonikusan és szimmetrikusan kiegyensúlyozott kompozícióban, a zárt mértani formák kedvelésében, az ember és a természet összhangjában találták meg. Az európai festészet egyetemes formanyelve ekkor lesz a geometriai alapú centrális perspektíva. Az irodalom éppúgy emberközpontú, mint a képzőművészet. A kor felfogása szerint a vezető műfajok az eposz és a dráma voltak.
Az északi reneszánsz
Franciaországba a 16. század elején I. Ferenc király hozta be az itáliai művészeket és művészeteket, akik segítségével, hatalmas kiadásokkal díszes palotákat építtetett. Az írók, mint Francois Rabelais, szintén az itáliai reneszánszból kölcsönözték inspirációikat. Franciaországból a kor szelleme a 16. században tovább terjedt Németalföldre, Németországba és Angliába, ahol I. Erzsébet királynő uralkodása alatt a legnagyobbak, William Shakespeare és Christopher Marlowe, valamint több más nagy művész, zeneszerzők és építészek hozták el az északi reneszánszt.
Shakespeare élete
Feltehetőleg 1564. április 23-án született Stratfordban, az Avon folyó partján. Apja, John Shakespeare kezdetben a kisváros tehetős polgára, majd polgármestere, a kesztyűkészítéstől a kereskedésig sok mindennel foglalkozott. Egy környékbeli nemes úr lányát, Mary Ardent vette feleségül. 8 gyerekük közül William a harmadik, és ő az első fiú. Apja iskolába járatta, de az egyetemre a súlyos anyagi gondjai miatt nem tudta beíratni. William 18 évesen 1582-ben megnősült, elvette a nála 8 évvel idősebb Anne Hathawayt, s rövid időn belül három gyerekük született (2 lány és egy fiú).
Shakespeare a megélhetésért vívott küzdelemben sokféle mesterséget kipróbált. 1587-ben csatlakozott egy színtársulathoz, és így jutott Londonba.
Első színházi sikereit az 1590-es évek elején érte el: befogadták a népszínházak, darabjaira tódult a közönség. 1594-től Shakespeare-nek állandó színtársulata volt, s a társulat 1599-ben megépítette a Globe színházat. Mialatt a jól jövedelmező üzlet hasznából gondos családapaként földbirtokot vásárol, egymás után írja meg nagy tragédiáit. A tragédiában bőven van komikum és politika, de világa minden irányban kitágul: a targédia az egész univerzumra tart igényt. A tragikus hős legfeljebb csak rövid ideig él boldogan és a történet végén bizonyosan meghal, de pusztulása egyszerre vereség és győzelem. Tragikus hősnek lenni nem szerep, hanem maga az emberi paradox létállapot, s a tragikus hős azért hős, mert őt a mindennapi ember hétköznapjainak elentmondásai feszítik.
Shakespeare fokozatosan vonult vissza a színházi élettől. 1613 táján, mikor a Globe színház leégett, végleg letelepedett Stratfordban. Feltehetően tüdőgyulladásban halt meg 1616. április 23-án.
Munkássága
Shakespeare irodalmi teljesítménye nem merül ki a költészet és a drámaírás magasfokú művelésében; írásaiban az emberi élet egyes aspektusai, és a legkülönbözőbb érzelmek árnyalt ábrázolása mellett tömören és világosan kifejezett filozófiai gondolatok is megjelennek. Munkái 1588 és 1616 között születtek, bár az egyes művek keletkezésének ideje, és így azok sorrendje is bizonytalan.
Hogy Shakespeare mikor kezdett el írni, már homályba merült, de korabeli utalások arra mutatnak, hogy néhány darabja már 1592-ben színre került Londonban. Életrajzi kutatók szerint színházi karrierje az 1580-as években kezdődhetett. 1594-től kezdve Shakespeare színdarabjai megjelentek kiadásokban. 1598-ra neve már ismertté vált, és megjelent a darabok címoldalain is. Színészi munkáját saját és mások darabjaiban színdarabírói sikerei ellenére sem adta fel. Idejét rendszerint megosztotta London és Stradford között. 1606-ban Shakespeare alig írt új drámát, és az 1613 után írtakat már nem neki tulajdonítják. Az utolsó hármat valószínűleg John Fletcher közreműködésével írta.
Irodalmi szakértők gyakran emlegetnek négy periódust Shakespeare írói pályájában. 1590-ig főleg római és olasz mintára írta komédiáit és történelmi darabjait. A második periódus Rómeó és Júlia tragédiájával kezdődött 1595-ben, és 1599-ben a Julius Caesar-ral fejeződött be. Ezekben az években írta meg legnagyobb komédiáit. Az ún. tragikus periódusban (1600-1608), Shakespeare főképpen tragédiákat írt, 1608 és 1613 között tragikomédiákat (abban az időben Angliában ezt a műfajt „romance”-nak nevezték).
Stílusa
Shakespeare első munkáit a kor konvencionális stílusában írta. Nyelvezete nem mindig felelt meg a szereplők természetének; a színészek inkább kijelentették, semmint eljátszották mondanivalójukat. A kritikusok szerint például a nagylélegzetű beszédek a Titus Andronicusban inkább visszatartják, mint előmozdítják a cselekményt, és A két veronai nemes szövegét mesterkéltnek nevezik.
Nemsokára azonban Shakespeare a tradicionális stílust saját szabadabb kifejezésmódjával oldotta fel. Karrierje folyamán mindvégig keverte ezt a két stílust, ami különösen érzékelhető a III. Richárd és a Rómeó és Júlia című darabjaiban. Az 1590-es években, a Rómeó és Júlia, II. Richárd, és a Szentivánéji álom megírása idején Shakespeare már egy sokkal természetesebb költői nyelven írt. Szóképeit és hasonlatait a dráma szükségleteinek megfelelően kezdte használni, és ügyelt arra, hogy verselése megőrizze folyékony jellegét, különösen az erős érzelmeket kifejező monológokban, mint amilyen például Hamleté. Pályája utolsó szakaszában Shakespeare többféle technikát dolgozott ki. Ilyenek voltak váratlan szünetei egy monológ esetében, váltakozó hosszúságú mondatszerkesztései, bizonyos szavak hirtelen kihagyása, vagy egy szintén váratlan témacsere egy párbeszédben. Bár sokszor a hallgatóknak kellett gondolatban kiegészíteniük a szereplők mondanivalóját, ezzel a technikával Shakespeare elérte, hogy alakjai spontán, élethű módon beszéljenek. Költői zsenialitása párosult a színház gyakorlati szükségleteivel: a történeteket úgy formálta meg, hogy azokat a hallgatóság minden oldalukról lássa és meg is értse. Hozzáértése erősödésével hősei is gazdagabbak lettek, cselekedeteik indítóokai mélyebb dimenziókat értek el.
A shakespeare-i dráma jellemzői
Nem követi az arisztotelészi drámaelméletet és az ezen alapuló színjátszást, nem a görög hagyomány szerves folytatója. De rendkívül sokféle hagyományból merít, s felhasználja kortársai drámatechnikai és dramaturgiai újításait:
  • Senecatól veszi át a nagymonológokra való építkezést; a halállal szembenéző ember sztoikus nyugalmát.
  • A középkori drámából veszi át tér és idő szabad kezelését, a hangulati ellentételezést és a hangnemek kevertségét (Shakespeare-nél a műfajt mindig tragikum és komikum egymáshoz való viszonya és aránya dönti el).
  • Kortársai közül Thomas Kyd: Spanyol tragédia című műve, mint bosszúdráma a Hamlet előképének tekinthető. Marlowe-tól veszi át a nagyformátumú hősökre való építkezést és a verselést, a „blank verse”-t. (Jellemző, hogy drámáit új versformában, a tíz szótagos, időmértékes jambikus lejtésű, rímtelen „blank vers"-ben írta, s ez az Erzsébet kori drámák általánosan használt sorfaja.)
A jellegzetes shakespeare-i szerkesztésmód
Ugyanazon problémákat, emberi magatartásformákat, konfliktusokat más és más oldalról világítja meg, pl. a Hamletben:
Barátság (Hamlet -- Horatio, Hamlet -- Laertes, Hamlet -- Rosencrantz és Guildenstern).
Szerelem (Hamlet -- Ophelia, Claudius – Gertrud)
Az apához való viszony (Hamlet, Laertes, Fortinbras: apátlan nemzedék)
Az élet nagy kérdései (Hamlet, sírásó, Horatio)
Drámai művei
Shakespeare drámáit általában a következő módon csoportosítják: tragédiák, komédiák, királydrámák, színművek. (Ettől eltérő besorolások is léteznek, így például az angol nyelvű szakirodalom megkülönbözteti a „problémadrámákat" (mint például a Hamletet), és a kései komédiákat, vagyis a Shakespeare idejében „romance"-nak nevezett tragikomédiát.
Első periódus -1590-ig (komédiák és történelmi darabok)
Shakespeare első, számon tartott munkái: III. Richárd, és a háromrészes VI. Henrik, mindkettő a korai 1590-es évekből, a történelmi drámák korszakából. Shakespeare színdarabjainak megírási idejét nehéz megállapítani; szövegtanulmányok arra mutatnak, hogy a Titus Andronicus, a Tévedések vígjátéka, A makrancos hölgy és A két veronai nemes szintén Shakespeare korai munkái közé tartozik. Színdarabjai megírásában befolyásolták más, Erzsébet-korabeli drámaírók, különösen Thomas Kyd, Christopher Marlowe, és a római Seneca darabjai, azon kívül a középkori drámaírás tradíciói. A Tévedések vígjátéka klasszikus modell után készült. A makrancos hölgy forrása ismeretlen, bár lehetséges, hogy témája egy népmeséből származik. A két veronai nemes című darab, melyben két barát látszólag egyetért a nők megerőszakolásával, és A makrancos hölgy (ahol a hősnő szokatlanul és túlzottan szabadszellemű) néha gondot okoz a modern kritikusok és rendezők számára.
Második periódus 1595-1599 (a Rómeó és Júlia és a nagy komédiái)
A Rómeó és Júliával kezdődik és a Julius Caesar-ral fejeződik be. Shakespeare korai klasszikus és olasz komédiái – melyek a kettős cselekményre és időzített komikus hatásra alapultak – kedvező változásokon mentek át az 1590-es években. A Szentivánéji álom szellemes keveréke a romantikának, a tündérmesének, és a közönséges halandók mindennapi életében előforduló komikus megnyilvánulásoknak. A velencei kalmár Shylock-ja egy bosszúálló zsidó pénzkölcsönző portréja; bár a komédia korabeli nézeteket tükröz, ma már gyakran sértő hatást vált ki a modern hallgatóságban. Shakespeare komédiasorozatát a Sok hűhó semmiért, az Ahogy tetszik, és a Vízkereszt, vagy amit akartok egészítik ki.

Harmadik periódus 1600-1608 „tragikus periódus” (tragédiák)
Legtöbb kritikus szerint Shakespeare művészetének csúcspontját tragédiáival érte el. Hamlet-et – első tragédiája hősét – többször emlegetik világszerte, mint bármely más Shakespeare-alakot. Különösen híres monológja miatt: „Lenni, vagy nem lenni: az itt a kérdés.” Míg a befelé forduló Hamlet fatális hibája a habozás, a darabot követő tragédiák hősei, mint Othello és Lear király, elkapkodott, rossz ítélőképességüknek lesznek áldozatai. Shakespeare tragédiáinak cselekményei gyakran forognak ilyen és ehhez hasonló végzetes hibák körül, melyek aztán felborítják a rendet, tönkreteszik a hőst, rendszerint azokkal együtt, akiket szeret. Az Othello-ban a cselszövő Jago addig tüzeli Othello féltékenységét, míg az megöli ártatlan és szerető feleségét. Lear király elkövet egy tragikus tévedést azzal, hogy feladja hatalmát, és ezzel elindítja a lavinát, ami lánya meggyilkolásához, és Gloucester grófja kínzásához és megvakításához vezet. A Macbeth című drámában, Shakespeare legrövidebb és legtömörebb darabjában, Macbethet és feleségét, Lady Macbethet féktelen ambíciója a királyi trón birtoklásáért királyuk meggyilkolásához vezeti, majd bűntudatuk mindkettőjüket tönkreteszi. Ehhez a darabhoz Shakespeare természetfeletti erőket is fűz a három baljóslatú boszorkány személyében. Utolsó nagy tragédiái, Antonius és Kleopátra és a Coriolanus, Shakespeare legjobb költészetét tartalmazzák; az amerikai származású angol költő és kritikus, T. S. Eliot szerint ez a kettő Shakespeare legsikeresebb tragédiája.
Negyedik, utolsó periódus 1608-1613 (tragikomédiák = „romance”-ok)
Utolsó írói periódusában Shakespeare visszatért a tragikomédiához és befejezett három színművet: a Cymbeline-t, a Téli regét és A vihart. A Pericles közreműködéssel készült. Bár ezeknek a daraboknak a tónusa komolyabb, mint a korábbi komédiáké, a tragédiáknál könnyedebbek, és a tragikus hibák megbocsátásával végződnek. Néhány kommentátor ezt a változást Shakespeare életfilozófiájának elmélyedésében látja, bár az is meglehet, hogy pusztán az akkori színházi divat diktálta így. Shakespeare még megírt további két színdarabot: a „VIII. Henrik”et és „A két nemes rokon”t, valószínűleg John Fletcher közreműködésével.
Komédiák
A vihar, A két veronai nemes, A windsori víg nők, Szeget szeggel, Tévedések vígjátéka, Sok hűhó semmiért, A lóvá tett lovagok, Szentivánéji álom, A velencei kalmár, Ahogy tetszik, A makrancos hölgy, Minden jó, ha vége jó, Vízkereszt, vagy amit akartok, Troilus és Cressida, Téli rege, Pericles
Tragédiák
Coriolanus, Titus Andronicus, Rómeó és Júlia, Athéni Timon, Julius Caesar, Macbeth, Hamlet, Lear király, Othello, Antonius és Kleopátra, Cymbeline
Királydrámák
János király, II. Richárd, IV. Henrik, I. rész, IV. Henrik, II. rész, V. Henrik, VI. Henrik, I. rész, VI. Henrik, II. rész, III. Richárd, VIII. Henrik
A színház Shakespeare korában
Az angol reneszánsz dráma és színház fénykora I. Erzsébet és I. Jakab uralkodása, vagyis kb. a 16. század utolsó harmadától a 17. század első harmadáig tartott. A korábbi népi színjátszást alkalmi helyszíneken űzték, színháznak megtette például a kocsmaudvar, a tizenhatodik század előrehaladtával azonban London a színház rendeltetésű, akár háromezer fős közönséget is befogadni képes épületekkel gyarapodott. E színházak tulajdonosai többnyire társulatok voltak, melyek szervezetileg némileg idézték a patinás szakmai céheket, ámbár Shakespeare társulata kissé eltért a többitől, hiszen a társulat tagjai idővel a színházaknak is, a daraboknak is tulajdonosai lettek. A „részvényesek” rendelték, birtokolták, játszották a darabokat, Shakespeare ezen felül még szerzőjük is volt. Egyik-másik üzlettárs, köztük Shakespeare, vagyonos ember lett, szép jövedelmet élvező birtokos, de ez későbbi fejlemény; Erzsébet uralkodásának kezdetén a színjátszók még mutatványosként, kóbor komédiásként, sehonnaiként éltek a köztudatban. Tetszetős ürügy volt, hogy a bejegyzett társulatok parancsra léptek fel az udvarnál; e védett övezeten kívül hivatalosan csupán próbáltak. Ám a haszonszerzéshez elengedhetetlen volt a nyilvános előadás, tehát London legmostohább részeire, a Temze déli partján a vízgyűjtők meg a nyilvánosházak közé húzódtak. Az idő múlásával a társadalom különféle egyedei más és más szórakoztatást kívántak, s az igényt a skála egyik végén a piactéri nagy „public” közszínházak elégítették ki, a másikon a zárt belterű „private” színházak, ahol hozzávetőleg 1609-ig fiúk játszották a szerepeket. Ilyen szerteágazó vállalkozásokból sokan jutottak szép jövedelemhez a társadalom teljességének, csúcsának és aljának közelségében.
Shakespeare drámái iránt a társadalom minden rétege érdeklődött. Ez a széles közönség hatalmas feladat elé állította a drámaírót, és mire Shakespeare felbukkant Londonban, az angol reneszánsz színháznak már komoly hagyományai voltak. 1576-ban épült az első állandó deszkaszínház, a Theatre, amelyet később számos további követett. Kétféle színháztípus létezett, a magán illetve nyilvános színház. Shakespeare mindkettő számára dolgozott, meghatározó azonban dramaturgiájára a nyilvános színház.
A Globe színház
1599-ben egy színésztársulat tagjai a Temze folyó déli partján megépítették saját színházukat, melyet Globe névre kereszteltek. Ez volt Angliában az első színház, melyet színészek építettek színészek számára. A Globe színház 1599 őszén nyílt meg, a Julius Caesar-ral az elsőnek bemutatott darabok között. Shakespeare legtöbb és legnagyobb színdarabját a Globe számára írta. Ezek közé tartoztak: Hamlet, Othello és a Lear király. 1608-ban a társulat átvette a Blackfriars nevű színházat is.Shakespeare színháza tehát a Globe nevet viselte. Kör-, vagy nyolcszög alakú fedetlen deszkaépület, amely gyökeresen különbözött a mai színházaktól. A közönség ült vagy állt a nézőtéren. Az előadás feszített tempóban, szünetek nélkül, délután kb. 2 és 5 óra között zajlott, kezdetét harsonaszó jelezte.
A színpad nagyjából embermagasságú deszkaemelvény volt, hátsó részében „öltözőfülke” húzódott meg, ami a szobajelenetek helyszínéül is szolgált. Az öltözőfülke tetejét balkonszerűre képezték ki, ahol általában zenészek muzsikáltak az előadás előtt, de ez volt a színhelye pl.: Rómeó és Júlia híres erkélyjelenetének is, és itt sétáltak az őrök a Hamlet I. felvonásának kezdetén. Az erkélyt magas tető fedte, amely mélyen benyúlt a színpad fölé, hogy védje az eső elől a színészek drága és mutatós jelmezeit. A tetőt mennyországnak, a süllyesztőt, amely a színpad közepén helyezkedett el pedig pokolnak nevezték. Az előadás a menny és a pokol közt, a földgolyón, tehát a „Globe”-on játszódott. Nem volt függöny és díszlet (csak néhány jelzésszerű kellék), ezért volt szükséges a dráma szövegébe a színhely pontos jelölését és a színtér leírását beépíteni.
A próbákra nem volt idő, ezért nagy szükség volt a súgósegítségére is. A színészek kizárólag férfiak voltak, a női szerepeket fiatal fiúk játszották. Shakespeare színpada és az a technika, melyet ez a színpad megkövetelt, közvetlenül a középkoriból fejlődött ki. A XVI. századi angliai színjátszásnak a vallásos ismeretterjesztés volt a célja. A keresztény dráma, színjátszás örökös helyszínváltoztatásai alakították ki a különböző színpadtípusokat, ezek:
szimultán színpad: kb. 40-50 méternyire elnyúló, 6-8 m széles emelvény. Egymás alatt, mellett és fölött helyezték el a különböző színhelyeket.
processziós színpad: a közönség vándorolt az egyik színpadtól a másikig.
kocsi színpad: mai modern forgószínpadok őse.
A dramaturgia
A színház földszintjén voltak az állóhelyek a köznép számára. A falak mentén, három szinten erkély húzódott. Itt voltak az ülőhelyek az arisztokraták, a módosabb polgárok számára. A nézők összetétele tehát rendkívül heterogén volt.
Dramaturgiai következménye:
Olyan drámát kellett írni, mely a közönség minden rétegét kielégíti. A Hamlet esetében a bosszúdráma, a kísértettragédia keveredik, alkot szerves egységet a filozófiai drámával. Shakespeare az utolsó a drámatörténetben, aki megteremti akció és dikció egységét, aki magas művészi szinten teremt összhangot a drámatörténet arisztokratikus és populáris vonulata között.
A színpadfelépítés: Egy nézőtérre benyúló kötény- vagy előszínpad; a tényleges nagyszínpad, mindkettő a szabadtéri jelenetek számára. A színpad hátulján függönnyel elválasztható rész, az ún. szoba belső jelenetek számára. E fölött erkély, az erkély- vagy bástyajelenetek számára.
Dramaturgiai következménye:
Lehetőséget teremt a szimultán jelenetekre, a le- és kihallgatásokra.

Az épületek fedetlenek, az előadásokat általában délután három órától sötétedésig tartják. Díszlet nincs, illetve csak jelzésszerű.

Dramaturgiai következménye:
A nézők elfogadják a színpad felépítéséből következő konvenciókat, a drámai szövegnek akár direkten, akár metaforikusan rendkívül információ gazdagnak kell lennie (pontosítani a helyszínt, időpontot, stb.)
Az előadást szünet nélkül, egyhuzamban játsszák, függöny nincs. A Shakespeare- drámák eredetileg nem álltak felvonásokból. A jelenetek határát a szereplők ki és bevonulása jelzi.
Dramaturgiai következménye:
Meg kell oldani a halottak kivitelét. Be kell építeni olyan jelenetet vagy utasítást, mely révén megoldható.
A színtársulat 12-16 főből áll, állandó szerepköre csak a tragikus hősnek és a komikus színésznek van. A női szerepeket kamasz fiúk játsszák.
Dramaturgiai következménye:
Több a szerep, mint a színész;így bizonyos szerepeknek összevonhatóaknak kell lenniük.
A színészi játék: a harsánytól jut el fokozatosan a belső átélésig.
Hamlet (1600 körül)
Hamlet a leggazdagabban jellemzett és legtöbbet vitatott shakespeare-i hősök egyike. Egyrészt reneszánsz ember (lehetne, ha…), másrészt tudós és művész (a wittenbergi egyetemre jár, és „ért a színpadhoz”), harmadrész pedig katona. Van benne erő és indulat, de mérlegelő intellektusa erősebb, túl sok mindent ért és lát, hogysem könnyen vállalná a nagy horderejű tettet. A magányos lélek harca a világ gonoszsága, romlottsága ellen, melyet Claudius testesít meg. Elbukik, mert a puszta bosszúnál többre vágyik, egy új, tisztultabb erkölcsi világrendet szeretne: - ám a bosszú idegen lényétől, - a harc pedig meghaladja erejét. Hamlet olyan szeretne lenni, akiben a cselekvés és a gondolat egyensúlyban van.
A szerepvállalás és szerepjátszások tragédiájában Shakespeare magáról a színjátékról is szól: ennek föladata most és eleitől fogva az volt és az marad, hogy tükröt tartson mintegy a természetnek; hogy felmutassa az erénynek önábrázatát, a gúnynak önnön képét, és maga az idő, a század testének tulajdon alakját és lenyomatát.
Szerkezete
A Hamlet szerkezete nem igazodik a klasszikus művekből megállapított hármas egység szabályához, mert Shakespeare célja ebben a művében sem csupán egyetlen központi konfliktus sarkított ábrázolása. Szerzőnk szabadon bánik térrel és idővel, a dráma műfaját az „epikus színház" felé mozdítja el. A Hamlet cselekménye mintegy 7-8 nap eseményeit öleli fel, de köztük kb. két hónapnyi idő is eltelik. A jelenetek a helsingőri vár számos színhelyén játszódnak, a kastély előtti térre és a temetőkertre is kiterjednek. Maguk a felvonások a párhuzamok és ellentétek bonyolult játékára épülnek. Az első felvonásban a magatartások, törekvések és emberi viszonyok hálóját ismerhetjük meg (de a körülményekre és az előzményekre vonatkozó információkat a későbbi felvonások is tartalmaznak). E rész utolsó jelenetében jut a felszínre az elsődleges konfliktus, ez egyszersmind a bonyodalom kezdete. A második és harmadik felvonás Hamlet és Claudius álcázott lépéseiből, manővereiből szövődik. A színészek érkezése szolgál előre lendítő mozzanatként, az „egérfogó" jelenettel mindketten lelepleződnek ellenfelük szemében. Az ima jelenetben teljesülhetne Hamlet bosszúfeladata, de a konfliktus többi eleme még visszatartja a kardját. Polonius megölése, majd a negyedik felvonásban Ophelia halála már a tragikus végkifejlet szerves része. Az angliai kelepcét elkerülő Hamlet a tetőponton sem magával Claudiusszal kerül közvetlenül szembe, hanem a fortélyosan ellene állított Laertesszel. A tragikus véletlenek sorozatában azonban a megtorlásra is sor kerül. Hamlet sem kerülheti el ugyan sorsát, de a zárszóra érkező Fortinbras megadja neki az erkölcsi elégtételt.
1. felvonás: expozíció: Hely, idő, főbb szereplők, központi téma és probléma bemutatása.
2. felvonás: konfliktus: Claudius és Polonius szövetsége; Hamlet őrültet színlel.
3. felvonás: tetőpont: Claudius lelepleződése a királygyilkosságról szóló darab miatt. Hamlet megöli Poloniust, szemrehányása Gertrúd felé.
4. felvonás: kifejlet: Felgyorsulnak az események: Ophelia elméje megbomlik, majd öngyilkos lesz;Laertes és Claudius szövetsége Hamlet ellen.
5. felvonás: katasztrófa: Ophelia temetése, Hamlet párbajozik Laertessel. Méreg a pohárban és a kardokon. Meghal Gertrúd, Laretes, Claudius és Hamlet.
Szerkezetében késleltetett expozíció van, felépítése bonyolult és szigorú. A világirodalom egyik legtöbbször értelmezett műve. A középkor és a reneszánsz határán mozog.
Stílus
Shakespeare tömör, metaforákban és szójátékokban bővelkedő stílusa ebben a drámában különös jelentőséghez jut: a szándékok és gondolatok gyakran bújnak a szavak mögé, a szöveg voltaképp sejtetések és utalások hálója („szó, szó, szó"). A blank verse jambikus ritmusát időnként próza váltja fel (pl. az alsó társadalmi rétegek, a sírásók jelenetében, a Rosencrantzot és Guildensternt leleplező párbeszédben, a színészekkel való kötetlen beszélgetésben stb.).
A történet
Apja, az idősebb Hamlet rejtélyes körülmények között hal meg, az államtanács pedig a király öccsét, Claudiust nevezi meg a trón tulajdonosának, az elhunyt király özvegye, Gertrud pedig hozzámegy sógorához, az új királyhoz. Az egyetemi tanulmányokról hazatért Hamletnek holt atyja szelleme elárulja, hogy öccse volt a gyilkosa és a bosszú művét fiára bízza. Hamlet őrültséget színlelt és elutasította magától a kedves Ophelia szerelmét is, mert joggal gyanította, hogy ellene való kémkedésre használják a lányt. Egy vándor színtársulattal az udvar előtt előadatott egy királygyilkosságról szóló darabot; nagybátyja reagálása meggyőzte arról, hogy a szellem igazat mondott. Hamlet azonban mégis halogatta a bosszút: anyja lelkiismeretét próbálta felrázni, majd félreértés folytán az ármánykodó Polonius főkamarást - aki egy paraván mögül hallgatta ki a beszélgetést - ledöfte. A király ekkor Angliába küldte unokaöccsét követként, és az angol királynak küldött Hamlettel egy tikos levelet is, hogy a levél átadóját ölesse meg. Hamlet kivédte a cselt és visszatért Dániába. Claudius ekkor párbajra biztatta fel ellene Laertest, aki apja, Polonius és húga, Ophélia halála miatt amúgy is bosszút esküdött Hamlet ellen. Laertes mérgezett tőrrel vívott s a király még méregkupát is készített elő. A mérget a királyné itta meg, a mérgezett kard pedig Hamleten kívül Laertest is végzetesen megsebezte. Hamlet azonban még utolsó erejével ledöfte a királyt.
A jellem és a feladat ellentéte a tragédia alapja
Hamlet tragédiája az, hogy apjának szelleme olyan feladattal ruházza föl, amit saját jelleme miatt képtelen gyorsan és célszerűen végrehajtani, tehát a jellem és a feladat összetűzése. Shakespeare a címszereplőt az anyja és az apja közé állítja, utána pedig úgy formázza meg alakját, hogy ne legyen döntésképes. Ha az egyiket választja, a másikat el kell vetnie, és ugyanez fordítva.
Hamlet a szellem embere - keresi a jó megoldást, ám ilyen az ő helyzetében nem létezik. Ezért halála szükségszerű.
A reneszánsz ember az őrültség álarcában
Hamlet Wittenbergben tanult, reneszánsz szellemű ifjú, a helsingőri királyi udvar pedig alapvetően etikátlan, a humanizmust megcsúfoló közeg. Pontosan ismeri a reneszánsz embereszményt: mily remekmű az ember! Mily nemes az értelme! Mily határtalanok tehetségei! Alakja, mozdulata mily kifejező és bámulatos! Maga körül azonban eszményeinek megcsúfolását látja: édesapja halott, a helyét egy satnya külsejű, „gátlástalanul törtető parázna vérnősző barom" bitorolja. Mindezek ellenére azonnal vállalja a szellemtől kapott feladatot. Az igazságos, becsületes tetthez először is meg kell bizonyosodnia Claudius (vagy mások) bűnösségéről, végtére is az ő számára a szellem szavai nem lehetnek mérvadóak. Helyzetének pontos felmérése azonban lehetetlen: nem láthatja át a rá leselkedő konkrét veszélyeket, de nagyon is sejti létüket. Nem mer bízni senkiben; magába zárkózik, álarcot ölt, az őrültség álarcát. Rosencrantz és Guildenstern esete, valamint Laertes ellene fordítása igazolja utólag, hogy mennyire jogos volt a félelme. Azt is rögtön sejti, hogy még a tiszta lelkű Opheliát is kijátsszák ellene - eltépi hát a hozzá fűző kötelékeket (kiszakítva szíve egy darabját). Kíméletlenül megtagadja - a vállalt feladat érdekében is, és hogy szerelmesét a veszélyektől mentse. Utóbb látjuk, hogy hiába. Horatiót sem szándékozik beavatni, és csak konkrét tervei megfoganásakor épít rá. Úgy érzi, az egész világgal áll szemben. Miközben az igazság és a megoldás felé vezető lépéseken tépelődik, ki kell kerülnie Claudiusék újabb és újabb cselvetéseit. Kezdeti tehetetlensége saját magát nyomasztja a legjobban. A reneszánsz embereszmény folytonosan jelen van Hamlet tudatában; a Hercules"-hez fogható fizikai képességek és a szellemi-erkölcsi értékek harmóniáját elsősorban önmagától igényli. Keményen vádolja tehát önmagát a késlekedésért, pedig a színészek érkezéséig valóban meg van kötve a keze, rákényszerül a halogatás taktikájára. Tettvágya kezdettől nem hiányzik, sőt időnként alig fékezi önmagát. Valamennyi vádpontjára - gyávaság, indokolatlan tétlenség, állati feledség, én vagyok a világ első bohóca stb. - ellenbizonyítékul épp ő szolgál, számtalan esetben. Azonnal dönt a feladat elvállalásáról, azonnal megtalálja az egyetlen helyes taktikát, azonnal a kárpit mögé döf (eltalálva Poloniust), az egyetlen alkalmat megragadva Rosencrantzék ellen fordítja Claudius gyilkos fondorlatát. A zárójelenetben már kiváló harci erényeket is felvonultat, de nagyon sokáig nem léphet fel nyíltan. A reneszánsz ember át is éli, főleg pedig át is szenvedi társadalma változó világképének erkölcsi-szemléleti zűrzavarát.
Hamlet-értelmezések
A műnek nincsen egyetlen és kizárólagos értelmezése. Értelmezési lehetőségekről beszélhetünk csak a Hamlet kapcsán. Ehhez társul még az az elfogadott felfogás, miszerint a Hamlet nem az egyértelmű és megnyugtató válaszok, hanem a gyötrő kérdések tragédiája. Erre utal a tragédia felütése is:önmagunkkal, a világról alkotott felfogásunkkal kell szembesülnünk a mű kapcsán.
A Hamlet mint a két korszak határán álló hős drámája:
A korszakváltás mindig értékvesztéssel, értékbizonytalansággal jár együtt. A szakirodalomban többféle felfogás is van (középkor - újkor; reneszánsz - barokk; katolicizmus - protestantizmus stb.). A legelfogadottabb a középkor - reneszánsz korszak pár. Nem csupán arról van szó, hogy Hamlet, mint reneszánsz hős áll szemben a középkort képviselő királyi udvarral, hanem a főhősben is együtt vannak jelen a két korszak jellemzői. Hamlet feladata, hogy a korszakváltás értékvesztő idejében (Kizökkent az idő; - ó kárhozat! / hogy én születtem helyre tolni azt. ") helyreállítsa a megbomlott értékrendet. Tragédiája, hogy ez csak halálával sikerülhet.
„Kizökkent az idő…”
Hamlet atyjának szelleme fiára titokként bízza az igazságot. Csak a királyfi tudja, hogy mi történt. Húzódozik; a királyi magatartás itt a nem-cselekvés. Ámde: "Kizökkent az idő -, ó kárhozat, hogy én születtem helyretolni azt!" jelzi, hogy az egész világ tornyosul ellenségesen a főhős fölé. Ezért nincs kibúvó. Az uralkodás nem reálpolitika, vagyis nem trükk, svihákság, erő és csalás, hanem a világrend őrzése. Uralkodni annyi, mint megvalósítani a földön a mennyet, Isten országát; minden pillanatot igazsággá tenni. A királynak úgy kell élnie, hogy ne zökkenjen ki az idő kereke. Ha ez mégis megtörténik, neki kell helyretolnia. Shakespeare szellemének csodája, hogy Hamlet lelkén át a világ működésébe avat be bennünket.
A Hamlet mint politikai dráma:
A politikai dráma alapmodellje a hatalom és az erkölcs összeütközése. Claudius gyilkosság révén megszilárdítja hatalmát Dániában, sőt jó politikusként biztosítja is a mindennapi élet lehetőségét. A látszólagos biztonság azonban, a hatalom, mint erőszakszervezet pontos működésén alapul, mélyén azonban kiszolgáltatottság és félelem húzódik meg. Helsingőrben minden függöny mögött áll valaki. A leggyakrabban használatos ige a színpadon: (ki)fürkészni, szemmel tartani, nyomon követni. Polonius Claudius utasítására figyelteti a királynét, Hamletet, Laertest, Opheliát. Mindent megrohaszt a félelem és a bizalmatlanság: házasságot (Claudius - Gertrud), szerelmet (Hamlet - Ophelia), barátságot (Hamlet - Laertes, Rosencrantz és Guildenstern). Többször elhangzik a műben: "Dánia börtön "; "Rohad az államgépben valami ". Hamlet feladata hatalom és erkölcs összhangjának megteremtése. Tragédiája, hogy ez csak halálával sikerül(het).
"Dánia börtön ; Rohad az államgépben valami "
A felszín alatt erkölcsi válság feszül. A világrend eltorzult. A főhős őrültséget színlel, szerelmese megőrül és vízbe fullad.Őröket láttunk legelőször a színpadon. A válság ugyan Dániában tetőzik, Claudius udvarában, de az országhatárokon túl is jelen van: a norvég nemzeti hadsereg - a dán belviszályban a nevető harmadik - jelentéktelen földterületekért vonul háborúba.

A Hamlet mint a gondolat és a tett összhangjának megteremtésére tett kísérlet drámája
:
A kérdés alapvető filozófiai és erkölcsi problémát érint, azaz összhangot teremteni az ember gondolatai és cselekedetei között.
Claudius: Nincs ellentét a két dolog között, alantas gondolatokhoz alantas tettek társulnak. Polonius: Tetteit két dolog motiválja: a közhivatalnoki buzgalom, másrészt gyermekei iránt érzett felelősség és szeretet. Polonius tisztában van az alattvalók kiszolgáltatott helyzetével, gyermekeinek adott tanácsai ennek szellemében születtek, a túlélést; a lehetőségek szerinti erkölcsös életet hirdetik.
Hamlet: A késlekedés oka nem csupán és nem elsősorban bizonytalanságából, tettre való képtelenségéből fakad, hanem bölcseleti hátterű. Nem találja a létezés egészét érintő kérdéseire, gondolataira az ennek megfelelő tettet. Tragédiája, hogy gondolatainak érvényt csak claudiusi tettekkel képes szerezni. A főhős tehát számos külső konfliktus kereszttüzében áll, sőt belső ellentmondásokkal is meg kell vívnia harcát. Elsődleges feladata, atyja szellemének bosszú parancsa Claudiusszal állítja szembe, de már ez a kötelesség is csaknem teljesíthetetlennek látszik: a király alattomos, gátlástalan és kegyetlen ellenfél. Alapszinten tehát a Hamlet bosszúdráma. A hős a bosszúval egyidejűleg az igazság és a becsület érvényének helyreállítására is felszólítást kapott. Ez a feladat viszont azonnal éles ellentétbe kerül az elsővel: hogyan lehetne véres tettel helyreállítani az erkölcsös világrendet? Elkerülhető-e az újabb morális vétség az apai parancs teljesítésekor? Milyen módon oldható meg a bűnös megbüntetése - újabb vétségek elkövetése vagy előidézése nélkül? Ez a konfliktuscsoport emeli ki Shakespeare művét a bosszúdráma műfajából.
A Hamlet mint történeti dráma, a dán trónért vívott küzdelem drámája:
Az előzményeket is figyelembe véve a történet íve Fortinbrastól Fortinbrasig tart. A műben a három fiatalember (Fortinbras, Hamlet, Laertes) egyaránt közel kerül a hatalomhoz. Az ifjú Fortinbras célja egyértelmű; megszerezni az apja által elvesztett területeket, megszerezni Dánia trónját. Laertes véletlenszerűen kerül a hatalom közelébe, s csak Claudius ügyességén múlik, hogy a felbőszült Laertest és kíséretét Hamlet ellen fordítsa. Hamletet nem a hatalom érdekli, hanem a hatalom természetrajza. Nem birtokolni akarja a hatalmat, hanem megismerni.
A Hamlet mint mélylélektani dráma:
Freud és a mélylélektani iskola óta, közhelyszerű az az értelmezés, mely szerint Hamlet cselekedeteit, viselkedését és mentalitását tudatalatti ösztönök motiválják. Ezek közül a legfontosabb az Oidipusz-komplexus, anyja iránt érzett túlzott vonzalma. S ez motiválja Claudius elleni gyűlöletét is. Mélylélektani vonatkozásban a Hamlet az apátlan nemzedék tragédiája, s a fiúk öntudatlanul is apjuk helyét szeretnék elfoglalni.
Rómeó és Júlia (1591-1595 között)
Két ősi emberi szenvedély, a gyűlölet és a szeretet tragikus szembenállása a témája Shakespeare fiatalkori művének. 1591 és 1595 között keletkezett, nyomtatásban 1597-ben jelent meg. Ez a mű az angol reneszánsz első olyan tragédiája, amelynek középpontjában a szerelem áll: az új típusú testi-lelki viszony, a hitvesi szerelem eddig ismeretlen szenvedélye, melynek alapja a kölcsönös vonzalmon alapuló szabad párválasztás. A fiatalok akaratlanul is szembekerülnek a régi feudális erkölcsökkel, s önkéntelenül a reneszánsz szabadságvágy hordozói és hősei lesznek.
A mű szerkezete:
Expozíció: Rómeó el akarja felejteni szerelmét, Rózát.
Bonyodalom: Rómeó és Júlia találkoznak a bálon.
Cselekmény kibontakozása: Házasságot kötnek, újra fellángol a viszály a két család között.
Tetőpont: Rómeó megöli Thybaltot, ezért Verona hercege száműzi.
Megoldás: A két fiatal halála, a két család megbékélése.
Egy átmeneti kor erkölcsei ütköznek a drámában. Két egymástól elütő és egymással szemben álló világ, erkölcsi rend kűzdelme áll a Romeo és Julia tragikus konfliktusának középpontjában. Az egyik oldalon a középkori feudális anarchia sötétlik a maga ősi gyűlölködésével az érdekházasságokkal, és a szülői önkényével, a másikon ott ragyog már az új erkölcs, a reneszánsz rend a szerelem megható szépségével és az érzelmek szabadságával. A régi világ, a feudális anarchia kihunyóban van, sok tekintetben már nevetségesnek és értelmetlennek látszik, de még elég erős ahhoz, hogy az egyes ember lelkében jelentkező újat elsöpörje, s a fiatal szerelmesek boldogságát, életét összetörje.
A két család:
Montague-k és a Capuletek viszálya adja a szereplők csoportokba rendeződését: a két család viszályának oka ismeretlen: öröklődő, mint a fajgyűlölet.
Az egyik oldalon:
Júlia: 15 éves tapasztalatlan kislányból felnőtt nő lesz.
Capulet: A komédia műfajából átköltöztetett, zsarnokoskodó apa.
Capuletné: egy aggodalmas, de végső soron szintén engedelmességet követelő anya.
Dajka: az idősebb nemzedékhez tartozik, segíti a fiatalok szerelmét, de lelkiismeret-furdalás nélkül támogatja a Párissal való házasságot is.
Tybalt: gyülölködő, negatív figura, ki előszőr gyilkossá, majd áldozattá válik.
Páris gróf: gyakorlatias gondolkodású férjjelölt. Ő a két világ választóvonalán libeg. Elítéli a családi veszekedést, őszintén szereti Júliát, de egy pillanatra sem jut eszébe, hogy szerelméről Juliának beszéljen. Csak a szülőkkel egyezkedik, az apától kéri meg Júlia kezét.
A másik oldalon:
Romeo: 17 éves fiatal fiú.
Montague és Montaguené: inkább csak árnyalakok.
Lőrinc barát: a dajka dramaturgiai párja, tapasztalt, bizalmas hús-vér figura. Romeot és később Juliát is segíti. Reneszánsz képviselője, ki megérti a fiatalok szerelmét.
Romeo baráti köre, mindenekelőttMercutio: szellemes jellem Tybalt ellenpontja és áldozata.
Bonyodalom és katasztrófa:
Romeo és Júlia véletlenül találkozik Capuleték bálján. Az izgalmat csak fokozza, hogy Romeo álarcban, hívatlanul tartózkodik ott. Júliát itt mutatnák be udvarlójának, Páris grófnak, aki nem neki, henem inkább az apjának teszi a szépet. Az első látásra fellobbanó szerelem nem is lenne olyan hiteles, ha nem állna vele szemben Romeo előző epekedése Róza iránt, aki azért nem tűnik föl soha a színpadon, mert Romeo iránta érzett vágyakozása anyagtalan (petrarkista szerelemideál típusa, ahol a szerelem magáért a szerelemért létezik). Ezzel szemben Romeo és Júlia már az első találkozásukkor csókolóznak, versben (angol szonettben) beszélgetnek. Ennek a szerelemnek a hitelét az adja, hogy teljes bizalmon alapul: Júlia bátran kiáltja ki érzéseit a bál után az éjszakába, s az őt kihallgató Romeo akár ki is ábrándulhatna belőle, ha nem érzné ugyanazt. Mikor rájönnek, hogy az ellenséges két család tagjai, egy pillanatra megdöbbennek az eléjük tornyosuló akadálytól, az éjszakai szerelmi vallomásban azonban már magtagadják származásukat és nevüket, mert ezek szerelmük útjában állnak. Júliában és Romeoban a lázadóan romantikus szerelemmel együtt él valami praktikus konzervativizmus: vonzalmukat esküvővel kívánják Verona előtt társadalmilag is elfogadhatóvá tenni.
A dráma fordulópontja, a kűzdelem felerősödése Mercutioés Tybalthalála. Romeo nemcsak felesége közeli rokonát ölte meg, hanem szembekerült a szigorú hercegi paranccsal is. Ha eddig volt is valami távoli remény, hogy Capulet valamikor beleegyezését adja a házasságba, most ez a remény is szertefoszlik.
A fiatal szerelmesek hajnali búcsúzása után megkezdődik a félreértések és tévedések tragédiához vezető sorozata. Romeo Mantovába menekülése után Júlia kerül a dráma középpontjába. Árván, elhagyottan, egyedül kell döntenie jövendő sorsa felől, csak Lőrinc barát cellája és szíve nyílik meg előtte. Kétfajta hűség csap össze benne: a család iránti és az, amelyik férjéhez, Romeohoz köti. Két szálon fut tovább a cselekmény a két világ közötti távoságot kiemelve.
A tévedések tragédiája:
- Júliát apja megtagadja, anyja sem érti, a dajka is hátat fordít neki
- Száműzött férjét, Rómeót siratja, s azt hiszik, Tybaltért zokog
- már asszony, és férjhez akarják adni (nem mehet újra férjhez, de a házasság megtagadását a szülői tekintély elleni lázadásnak tekintik)
- egyetlen remény az időben lehetne, de pont ezt veszik el tőle az esküvő siettetésével azt színleli, hogy beleegyezik a Párissal kötendő házasságba, s a szülök ezt őszinte engedelmességnek vélik
- Júlia 42 órás "halálára" készül, a család pedig az esküvőre
- él még, de halottnak hiszik, s kriptasírba zárják -- halottnak hiszi a visszatért Rómeó is, és végez magával: Júlia nélkül nincs számára élet, s az álmából ébredő Júlia sem tud már létezni ifjú férje nélkül.
A családok közötti ősi gyűlölködést a fiatal szerelmesek hősi lázadása s tragikus halála szünteti meg. A végső jelenetben helyreáll a rend, a harmónia, de borzalmas árat kellett fizetni érte.
Shakespeare értékelés
Kiemelkedő jegye az Erzsébet-kornak (és beleérthető ebbe a Jakab-kor kezdeti szakasza is) a színházi szakma születése.
Shakespeare annak idején Londonban valóban világot jelentő deszkákra lépett, színészként kisebb szerepekben, szerzőként messzi századokat, sok-sok nációt megigézve. Szereplői fogalomszámba mennek, sőt tojásfeje is eltéveszthetetlen számunkra, lángelméje mégis izgató rejtély marad. Tengernyit összeírtak róla, minden nemzedék hozzáfűzte a magáét.
Hatása a világirodalomban és a világ színjátszásában
Shakespeare-t már saját idejében is tisztelték mint költőt és színdarabírót, de tekintélye csak a 19. században érte el mai magaslatát. A romantikusok zseniként emlegették, a viktoriánusok hősként tisztelték, és különböző irodalmi mozgalmak ismételten felfedezték műveit.
Shakespeare kánonja világszerte maradandó hatást gyakorolt a színházra, a költészetre, és általában az irodalomra. Az író a drámai műfajt jellemrajzzal, cselekménnyel, új témákkal bővítette, nyelvi újításokat vezetett be. Míg meg nem írta a „Rómeó és Júliá”t, Shakespeare korában az írók nem tekintették a romantikus szerelmet méltónak arra, hogy tragédiát faragjanak belőle, és a monológokat főképpen információközlésre használták.
Shakespeare hatása kiterjedt számtalan íróra, költőre, zeneszerzőre és festőre. A regényírók között volt Thomas Hardy, Charles Dickens, Herman Melville, William Faulkner. Giuseppe Verdit két opera (Otello és Falstaff) megírására inspirálta, a preraffaelita festők témákat merítettek műveiből, Sigmund Freud Hamlet karakterét analizálta, mint az emberi természet egyfajta különleges megnyilvánulását. Shakespeare tekintélye a 18. és 19. században átterjedt Európába is; síkraszállt mellette Voltaire, Goethe, Stendhal és Victor Hugo. Thomas Carlyle esszéíró 1840-ben Shakespeare munkáját elpusztíthatatlannak nevezte (bár Bernard Shaw, angol kritikus és színdarabíró kicsúfolta a Shakespeare-kultuszt, mint "bardolatry"-t , azonkívül azt állította, hogy Ibsen drámái Shakespeare műveit messze idejétmúlttá tették). A 20. században a művészetekben lezajlott forradalmi változások Shakespeare-t is belekeverték mozgalmaikba. Az 1980-as évekre munkái a lehető legkülönbözőbb tanulmányok tárgyát képezték.
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.