Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Örkény

2010.01.26

 

 

A kisepika és a magyar drámairodalom megújítója, groteszk jelenségek szatiri­kus ábrázolója. Ellentmondásokra, sokféleségekre, újszerű minőségekre, éssze­rűtlenségekre és a modern lét fenyegetettségére hívja fel a figyelmet. A legkilá­tástalanabb helyzetekben is a cselekvés szükségességét érezteti, számos műve fejezi ki a reménytelen helyzetben is az életerő diadalát.

Epikai ábrázolásmódja a tényközlésre redukált narráció, a puszta cseleked­tetés és beszéltetés. Mellőzi a részletezést és a pszichikai folyamatok leírását. A jelenségeknek és történéseknek csupán a lényegét ragadja meg. A történetet példázattá sűríti. A hagyományos formákat is alkalmazza (pl. az anekdotát, az életképet), de egy-egy idegen elem beiktatásával vagy meglepő fordulattal azo­kat is groteszkké változtatja. Banális tárgyból, értelmetlennek látszó mozzanat­ból is mély igazságok felé mutat. A meghökkentő, ésszerűtlen magatartásról ki­mutatja, hogy másfajta logikának tökéletesen megfelel. Gyakori logikai minősé­ge a paradoxon.

Műveiben a groteszk mellett az abszurd (az értelmetlen) is gyakran meg­jelenik.

Műfajt teremt: az egyperces novellát. A szöveg kifejtettségét a minimumra korlátozza, és az olvasótól maximális értelmező tevékenységet vár el. Ábrázo­lásmódjának kialakításában KAFKA és a „pesti" (fekete) humor jelentős szere­pet játszott. Az egypercesekben kifejlesztett írói eljárásokat más műfajokban is alkalmazta. Nyelve az élő köznyelv.

Drámáinak egy része a kisregények színpadi változata (Tóték; Macskajáték), a magyar dráma kiemelkedő nemzetközi sikerei a XX. század második felében. Eredeti drámáinak fő témaköre: a magyar nemzeti lét és a kelet-európaiság paradoxonai (a mozgástér, az életminőség, az értékvilág, a társadalmi-történelmi szerepek), pl.: Pisti a vérzivatarban (1969), Kulcskeresők (1975).

Műveiből filmek is készültek, így pl. FÁBRI ZOLTÁN rendezésében az Isten hozta őrnagy úr! (1969), vagy MAKK KÁROLY rendezésében a Macskajáték (1972).

A groteszk mint a XX. század válasza (Az egyperces novellák)

ÖRKÉNY az egypercesekkel a másként látás lehetőségére, fogalmaink és ítéleteink felülvizsgálatára szólít fel; a szatirikus irodalom hagyományait, pl. KARINTHY út­ját követi. A magyar kisepika tradíciói közül élesen elutasítja a szórakoztató történetmondást: „Az anekdota nemzeti csapás. Elbutítja az irodalmat, elseké­lyesíti a gondolkodást. Az emberiségnek ebben az évszázadában gyökeresen megváltozott a véleménye önmagáról. És nemzeti átok, ha ebből mi úgy aka­runk kimaradni, hogy közben anekdotázunk [.. .] Csak úgy kapásból mondok egypár dolgot, amit oly sokan igyekeztek és igyekeznek elanekdotázni: 48-at, a két világháborút, a magyar–német kérdést, a magyar–szovjet kérdést, a zsidókérdést, a szexuális kérdést."

A valóságban nincsenek homogén minőségek, nincsenek steril egyneműségek, sőt más környezetbe állítva mindennek más lesz az értéke, a jelentése. Az egypercesek meghatározó esztétikai minősége a groteszk: eltérő minőségek egymás mellettisége. A bizarrság, a meghökkenés kényszeríti ki az elgondolkodtatást, az újszerű felismerést. ÖRKÉNYnél a groteszk a gondolatok katalizátora, az eszmélkedés elindítója.

Egymás mellé helyezi, sőt egymással összefonódottnak mutatja – ahogy az életünkben is szerepelnek – a köznapi banalitást és az élettörvényt (pl. Mi mindent kell tudni), az illúziót és a földhözkötöttséget (pl. Apróhirdetés), a dolgok többféle nézőpontú megközelítését (pl. Kettős öröm), az idillt és a tragikumot, az érzelmet és a rációt, a humort és a tragikumot, az életrevalóságot és a jellemtelen alakoskodást.

A Mi mindent kell tudni a villamosjegy hátoldalán olvasható szöveget tartalmazza, semmi többet. A szépirodalomba emelés jelentése: életünket előírások, szabályok és tiltások kötik gúzsba – és észre sem vesszük.

Az Apróhirdetés már fiktív szövegű. Magyarázatként Örök nosztalgia alcímet kapott. Azt fricskázza meg, hogy vágyaink nem tudnak elszakadni a körülményeinktől. (Ez a kis szöveg BABITS A lírikus epilógja c. versével hasonló témát tárgyal.)

Tükörszövegű a Kettős öröm: két nézőpontot szembesít, a „Horgászok Lapja" és a „Keszegek Lapja" hírét állítja párba, és a minőségek kétféleségét bizonyítja (a horgásztarhonya mint csali és mint ízletes étel).

Az élet értelme a cseresznyepaprika, a madzag és a paprikakoszorú összefüggéseiről gondolkodtat: a részek és az egész viszonyáról, az új minőség létrejöttének problémájáról.

Az In memoriam dr. K. H. G. drámai párbeszéd. A „német őr" és „dr. K H. G." a szereplők. Az egyikük diplomás magyar ember, választékos németséggel beszél, ismeri a német irodalom klasszikusait, lealacsonyító kényszermunkát végez („a lódögnek a gödröt ássa"), de barátságosan beszélgetést kezdeményez, kultúráját igyekszik szóba hozni. A másik csak visszakérdez, de fogalma sincs a saját nemzeti irodalmának nagyjairól, a szellem fölényének elismerését elutasítja, és érvényesíti a fizikait. Az erőszak képviselője megöli a kultúra és a humánum képviselőjét.

A végzet kedves mesestílusban előadott gyilkos történet: a mérgezett pogácsa körforgása, az „És most viszi!" végtelenítéssel.

A Leltár szövege egyetlen lista. Tételeket sorol, ezekből (p1. „3 gomolyfelhő") eleinte egy hangulatos tájkép kibontakozására számítunk, de megjelennek, majd ismétlődnek baljós momentumok (pl. „1 kiáltás"), és az utolsó két tétel már tragédiát sejtet: („1 becsukódó ablak" és „Csönd").

Az egypercesek általános jellemzője: a groteszk mozzanat feltárása. A „novella" csupán leír, közöl, nincs sorsfordulat, nincs tetőpontra való felfuttatás, és nincs megoldás. Némelyek azonban a novella műfaji követelményeinek is eleget tesznek: van cselekmény, felfut a feszültség a tetőpontra, és – ez a legjelentősebb vonásuk – megoldást adnak.

A Budapest atomkatasztrófát mond el, az élet megszűnésének konkrét jelenségeit sorolja. Világpusztulást sejtünk, bár Budapest a cím. A teljes megsemmisülés beállta után azonban az örkényi fordulat („Hozott szalonnával egérirtást vállal doktor Varsányiné") a magyarság életképességét hirdeti.

A Ballada a költészet hatalmáról témája az emberek egymás iránti érzéketlensége – a telefonfülke telítődése érzelmekkel (a fordulat közvetlen előidézője: egy költő négy verssora). Ez a megoldás azonban az emberi értékek fennmaradását is példázza – a modern kor minden torzulása és kilátástalansága ellenére is.

A kizökkent világrend (Tóték)

„Kizökkent az idő; – ó, kárhozat! I Hogy én születtem helyre tolni azt" – SHAKESPEARE Hamletjében, az I. felvonás végén beszél így a főszereplő, szembesülve óriási feladataival. A heroikus tettre a dán királyfi végül is vállalkozik, leszámol ellenfeleivel, bár őt is hatalmas veszteségek érik, és önmaga is elbukik a drámai harcban.

A Tótékban csak egyszerű emberek élik kisszerű életüket, és a maguk létszintjén igyekeznek megvívni napi küzdelmeiket, igyekeznek fennmaradni. De a XX. század közepén világméretű a káosz, még az eldugott kis mátrai falucskában is.

Már az alaphelyzet is furcsa. A falu idillje hamis, „vaporizatőr" termeli a fenyőillatot. A kisember helyezkedik, ügyeskedik (pl. az aggregátor gépésze,

nyugdíjaztatása stb. miatt). A jogi diplomával rendelkező ember „buditisztítással" keresi a kenyerét. A település első embere, a nagy tekintélyű tűzoltóparancsnok „maszek" mellékkeresetei: favágás, viráglocsolás, teniszpálya-gondozás.

De mi történik, „ha felbolydul a massza"?

A háború az esztelen világ legesztelenebb produktuma. (ÖRKÉNY így vall a Tótékról: „Nemcsak a háborút akartam benne megírni."). Mindent felnagyít, a felszínre hoz. A háború áldozata Varró őrnagy is, és előbb vagy utóbb, közvetlenül vagy közvetve, mindenki. Cipriani professzor úron is az őrültség jelei látszanak. A háború helyezi történetünkben kulcspozícióba, postási tisztségbe Gyuri atyust, a „púpos, félkegyelmű, hebegő beszédű" alakot. És a háború hozza elviselhetetlen helyzetbe Tót Lajost, aki „szálas, hatalmas termetével, csillogó tűzoltósipkájában, türelmes, nyugodt tekintetével" maga a megtestesült harmónia. Aki, ha naponta végigmegy a községen, akkor – pl. az ókori kínai császárok mágikus rítusaihoz hasonlóan – biztosítja a világrendet.

A konkrét bonyodalom: Tót Gyula a frontra kerül, életveszély fenyegeti.

A család védekezése a kisember életstratégiája, az ügyeskedés, a lekenyerezés. Módjukban állna még alávetni magukat a sorsnak, de ők cselekedni akarnak. (ÖRKÉNY tétele közismert: cselekedni kell akkor is, amikor már értelmetlen.) A cselekvésük, Gyula mentése azonban önmaguk szenvedésre kényszerítését jelenti, főképp a családfőét. Egy eltorzult világban ugyanis az élet mentése csak egy újabb torzulás vállalásával oldható meg, az önfeláldozó „énfeladással”. Ez már önmagában is némiképp ellentmondásos, de ÖRKÉNY egy mindent átértékelő csavart iktat be a cselekménybe: a fiú már halott (mi hamar megtudjuk, a család sosem), tehát az önfeláldozó „énfeladás” céltalan, értelmetlen. A helyzet így abszurddá válik.

Alapkérdés tehát: „mit tehet az ember a másikért"? Ha valaki (akár egy apa) az önpusztulást is vállalja (a fiáért), joga van-e erre? Erre vonatkozik a mű mottója, az is csak kérdez: „Olyan erőhatalom van-e, mely egy emberrel az utolsó morzsáig megetethetné ember voltát?" Az „erőhatalom" ebben a műben elsősorban a történelmi-politikai erő, de társul hozzá valamilyen erkölcsi kötelesség is. Meg kell tehát válaszolnunk: melyiknek milyen határig kell, meddig lehet szolgálnunk?

Tóth megalázásai folyamatosan szaporodnak. Nem mer lélegzetet venni, nem szabad az őrnagy felé néznie, a szemébe kell húznia a sisakját, nem nyújtózkodhat, és nem nyöghet, nem bújhat el. Vonakodások után végül is mindent vállal, a tőle (a kisembertől) telhető módon eleget tesz az „erőhatalmak" (itt közvetlenül: a család) követeléseinek. A lélek azonban azonnal jelzéseket ad, tiltakozik a személyiség megtiprása ellen. A pszichikai tünetek hatalmas belső küzdelmekről árulkodnak (ÖRKÉNY a belső folyamatokat ebben a művében sem beszéli el, csak a tényekről ír): a mondatok félrehallása, az őrnagy háta mögé nézés és a szagok problémája, a sokféle kényszerképzetek. Ezek – mint minden tett és reakció ebben a műben – Tót Lajos és Varró őrnagy interakcióiban, kölcsönhatásaiban születnek. Az őrnagy hozza a frontról a lelki-tudati torzulást, ez a partizánokkal vívott („fondorlatos", kiismerhetetlen) harcokban alakult ki benne, és adja tovább, láncreakcióként. Tót Lajos egy darabig tűri, szenvedi a sérüléseket – de aztán visszafordítja őket.

Tóték elmennek addig a pontig, amíg a tűrőképességük engedi. Az alkalmazkodni tudás egy darabig megoldást ad. A testi-lelki energiák azonban fogyni kezdenek, és csak az idő segít; csak amikor már közelinek látszik a megpróbáltatások végpontja, akkor áll be (csak az utolsó három napra) „az egyensúlyi állapot". Az őrnagy távozása, a Gyuláért (hiába!) vállalt feladat teljesítése csodálatos megkönnyebbülést okoz, újra visszaállhat a rendes (azaz: a korábbi!) kerékvágásba az élet: „Mostantól kezdve reggel fogunk reggelizni, este fogunk vacsorázni, és éjjel aludni fogunk."

Az őrnagy visszatérése Tóték számára már pszichikailag elviselhetetlen tehertétel, mert végtelennek látszik. És ne feledjük: a valamilyen értelmes (!) tevékenységként végzett „dobozolás" egy abszurd világrend előzetese. A világháborúból jött Varró őrnagy álma a totális hatalom: „egyszer talán eljön az az idő, amikor rávehető lesz az egész emberiség" a dobozcsinálásra.

A mű végére helyre kellene állnia a világrendnek. Tót Lajos a maga hatókörében, a maga módján rendet is teremt: feldarabolja az őrnagyot, pontosan négy egyenlő részre. Gondolatait, érzelmeit most sem tudjuk, csak azt olvashatjuk: álmában „forgolódik".

Van-e valódi megoldás?

Ebben az abnormális világban az egyetlen normálisan, mert logikus rendben gondolkodó szereplő Gyuri atyus, a „félkegyelmű". (Felidézi-e bennünk DOSZTOJEVSZKIJ hősét?) Egyedül ő neveti ki, „vihogó, félállati röhögés"-t hallatva, a megroggyant térddel járó Tót Lajost, vele szemben a helység egész lakossága nem lát, nem hall (vagy alakoskodik). Másfelől ő az egyetlen személy, aki kezdettől ténylegesen megpróbál valamit tenni a felbolydult világ ellen. Amit tesz, az persze szintén céltalan, csak elodázni tudja a tragédiát; ő csak hiszi, hogy a tragikus értesítés megsemmisítésével „a világ egyensúlya helyreállt".

Tót Lajos szintén cselekszik: menteni próbálja a fiát (rosszul és hiába), végül fellázad (öntudatlanul, gyilkossággal). Melyik lépése az értelmetlenebb? Egy biztos: a világ káosza a mű végén nem szűnik meg.

 

Örkény István: Tóték

A drámaírás sohasem tartozott a magyar irodalom legkedveltebb műfajai közé. Visszatekintve nem találhatunk oly sok nagy nevet és jelentős, meghatározó elődöt, mint lírikusaink között.

Irodalmunk első, legjelentősebb drámáját Katona József írta, Bánk bán címmel. E mű szinte minden előzmény nélkül robbant be a magyar irodalomba, megteremtve ezáltal a magyar drámaírást.

Katona József megjelenése után újabb hosszabb szünet következett. Kisebb próbálkozásoktól eltekintve a dráma, mint műfaj csak a XX. században kapott megújulási lehetőséget.

A XX. század egyik legjelentősebb és legsokoldalúbb alkotója volt Örkény István.

Nem csak a drámaírást, a novellaírást is megújította. Mind novelláiban, mind drámáiban megtartja a műfajnak megfelelő szabályokat. Művei olvasása közben és elolvasása után azonban mást kapunk, mint amit ezektől a műfajoktól “elvárunk”. Drámáiban nemcsak a “drámaiságot”, hanem a humort is tapasztaljuk. Az egyik legősibb műfajt ötvözi az emberek egyik alaptulajdonságával. Ez azonban egy nehezebben befogadható művet eredményez. Most sírjak vagy nevessek? – gondolhatjuk magunkban olvasás közben. Ez a kettősség, ez az ellentétpár, ez a furcsa elegy adja meg műveinek azt a tulajdonságot, amit csak abszurdnak nevezhetünk.

Az 1964-ben keletkezett Tóték c. kisregénnyel valami új kezdődött Örkény írói pályáján. Ezt az írást már groteszk szemlélet és ábrázolásmód jellemzi.

A második világháború idején Tót Lajos, a mátraszentannai tűzoltóparancsnok lapot kap katona fiától: arról értesíti, hogy parancsnoka, akinek idegeit a “partizánok nagyfokú zaklatása” megrongálta, szabadságát meghívására a kis mátrai falu csendjében töltené. “A szabadságos vonat Kurszkból indul, és ő máris megígérte, hogy a zászlóalj gépkocsiján elkísérhetem. Istenem, megfürödhetek!” – fejezi be lapját Gyula.

Tóték mindent előkészítenek a vendég fogadására. Az első feladat a budi szagtalanítása, ugyanis az őrnagy a szagokra igen érzékeny, a falunak pedig nincs csatornázása. Oda is vitetik a lajtot, azonban a jogászdoktor, a lajt tulajdonosa végül is azt ajánlja, inkább ne bolygassák meg az árnyékszéket, mert csak rosszabb lesz. Tótné inkább kölcsönkéri egykori munkahelyéről, a moziból a vaporizatőrt, ami kellemes fenyőillatot áraszt a lakásban.

Ágika, Tóték tizenhat éves kislánya, a szomszédoktól összegyűjt néhány hiányzó holmit, s eközben családja akaratlanul is a falu érdeklődésének középpontjába kerül: nem csoda, egy igazi őrnagy lesz a vendégük. Tót amúgy is köztiszteletnek örvend, Ágika is csodálja délceg, egyenruhás apját.

Közben sürgöny érkezik, melyben fiuk halálhírét tudatják Tótékkal. A postás, a félkegyelmű Gyuri atyus azonban nem kézbesíti a rossz hírt, mert módfelett szereti a családot, elsősorban Tót Lajost. “Őbelé valósággal szerelmes volt. Gyakori, hogy a toprongyosok emberfölötti lényt látnak az egyenruhát viselőkben, a nyomorékok a hibátlan testalkatúakban. De ez még nem minden. Tót Lajos mindig adott magára. Senki nem láthatta félrecsapott sisakban vagy valamelyik zsebéből kifityegő zsebkendővel. Gyuri atyus szemében ő volt az emberi szimmetria szuperlatívusza, mert még a haját is pontosan középen választva viselte, vagyis ha az ember Tót Lajost egy éles késsel kettészelte volna, akkor a választéktól lefelé két teljesen egyforma félre esett volna széjjel, amit pedig még egy tojással is bajos megcsinálni.”

Hála tehát a postás különleges szimmetriaérzékének, Tótéknak csak jó híreket továbbított, s a sürgöny és a többi, a fiuk halálhíréről szóló értesítés is az esővizes hordóban végezte.

Megérkezik Varró őrnagy, s ismeretségük máris kellemetlen félreértésekkel kezdődik, ráadásul az őrnagy úgy érzi, Tót mindig a háta mögé néz.

A megoldás Ágikának jut eszébe: elég, ha apja kissé szemére húzza a sisakját, a probléma megoldódik. Tót először tiltakozik, nem méltó az ilyesmi egy tűzoltóparancsnokhoz, családja azonban szeretetteljesen meggyőzi. A fáradt őrnagy átalussza a délutánt, ezalatt a kíváncsi szomszédok, ismerősök, szemügyre vehetik az előkelő vendéget. Rosszat álmodik, de vendéglátói megnyugtatják. Cserébe Varró megígéri, hogy Gyulát maga mellé veszi a “jól fűtött zászlóaljirodára”, ahol biztonságban is lesz. Már-már lefeküdnének, amikor Tót meggondolatlanul ásít, s elégedetten felnyög:

“Jaj, anyám, anyám, szegény jó anyám, miért hagytál el engem!” Az őrnagy az önfeledt gesztusban a henyeséget látja, számára egyszerűen elképesztő, hogy valaki vacsora után egyszerűen levegőzzék a verandán. Sakkot vagy kártyát javasol helyette. A tétlenség elkerülésére egyébként a fronton katonáival levágatja, majd felvarratja gombjaikat.

Ismét Ágika talál rá a megoldásra. Ők édesanyjával dobozokat szoktak hajtogatni az egri kötszergyárnak. Az őrnagy azonnal felbuzdul, elsajátítja a margóvágó kezelését, amellyel a dobozokat vágják. Tótot is felszólítja, hogy vegyen részt a munkában. Tót elcsodálkozik, eddig ilyesmi fel sem merülhetett volna. Ráadásul az őrnagy úgy érti, “szőrnagy”-nak szólította őt, ilyesmiért a fronton főbe lövetné. Mariska őrnagyot hallott, Ágika viszont úgy értette, Tót “tepsifejű”-nek nevezte a vendéget. A békesség kedvéért Tót beáll dobozolni. Álmosságukat nem merik a fáradhatatlan őrnagynak bevallani.

Gyula késve érkezett tábori lapja tájékoztatja a családot Varró alvási szokásairól: nappal alszik, éjjel fenn van, s idegesíti, ha valaki ilyenkor álmos.

Alkalmazkodóképességüknek köszönhetően Tóték már egy-egy perc alvási lehetőséget is ki tudnak használni, s dobozolás közben el-eltünedeznek a verandára kitett székhez.

Az őrnagy azonban megharagszik, mivel egyik este Tótnak jut ideje egy berepülő lepkére figyelni, s nem látja be, milyen káros, ha az embernek gondolatai támadnak.

Ágika remek ötletet ad: a jelenlegi margóvágó kicsi. Tót nehéz feladattal találja szemben magát, ki kell találnia, mi a teendő. Az őrnagy, hogy segítsen, atyai gyengédséggel bánik vele. Kezdi őt “Tót úr” helyett “Tótomnak” szólítani. Tót rá is szolgál a bizalomra, rájön, hogy egy nagyobb margóvágót kell csinálni.

Másfél nap alatt elkészíti a hatalmas margóvágót, amelynek “pengéje egy borjút is kettévágott volna”. Ez a megjegyzés akár a mű végére való előreutalás is lehet, legalábbis annak a lehetőségét is magában foglalja. Az őrnagy boldogságában egyenesen szobatársául kívánja fogadni a Gyula fiút. Tót iránti rokonszenve jeleként neki adatja a levesből az összes csirkemájat, majd sörözni invitálja.

Közben újabb tábori lap ázik szét az esővizes hordóban, melyben Gyula bajtársa, aki a gépkocsit vezette a kurszki állomásra, az őrnagy vonatához, beszámol arról, hogy visszafelé a partizánok megtámadták őket, ő megsérült, Gyula pedig eltűnt.

Egy este, ebéd(!) után Tót sétálni indul az őrnaggyal, s az egy vasszekrény árnyékát gödörnek nézi: mindketten átugorják a “gödröt’; ám egyszer csak Varró számára is kiderül tévedése, s ez ingerültté teszi: dobozolás közben félrehallja Tót szavait, a háromnegyed egyet úgy érti: “Sózza be a nagymamája dupla cimpás fülét!’; s sértődöttségében készül elutazni. Már saját családja sem biztos abban, nem mondott-e Tót mégis valami sértőt, s hasonló eseteket sorolnak fel. A férfi végül is bocsánatot kér a vendégtől. Az éjszaka hátralévő részét jókedvűen töltik, azonban Tót hajnal előtt gondatlanul ásít. Maga sem akarja elhinni, hogy ilyesmi megtörténhetett; az őrnagy óvintézkedést javasol. A számos lehetőség közül a csipogó nevű zseblámpát szemeli ki, amelyet Tót a szájában tartva elkerülheti a hasonló oktalan cselekedeteket. Tót először ellenkezik, s dacosan az asztal alá mászik, később azonban jobb belátásra tér, magától kinyitja száját, “s Mariska oly gyengéden dugta be a csipogót, ahogy egy anya eteti gyermekét”.

Mindannyiuk legnagyobb megdöbbenésére azonban, amikor már éppen minden a legnagyobb rendben menne, Tót váratlanul eltűnik. Tomaji plébános találja meg az ágya alatt, horkolása a nyomra vezető. Tót megvallja a plébánosnak késztetését, hogy bebújjon valahová, akár az ő reverendája alá. Tomaji megnyugtatja a tűzoltóparancsnokot, az őt ért sérelmek semmiségek mások háborús szenvedéseihez képest, panaszra semmi oka. Mire Mariska megérkezik, Tót ismét nincs sehol. A misét félbe kell szakítani, mivel az oltár csipkés terítője alól horkolás szűrődik ki… A plébános rábeszélésére Tót megfogadja, hogy ezentúl nem szökik meg.

Tót újabban a budiba zárkózik be, a fiuknak írt levelet is ott írja alá. Mariska rossz álmot lát, majd a miséről egy hang szólítja haza. A budi előtt csődület: az őrnagy megsértődött, amiért nem tudott oda bejutni, s el akar utazni. A vasárnapi korzó járókelői úgy értik Ágika elbeszéléséből, hogy ellenséges ejtőernyősök szállták meg a házat. Mariska kétségbeesésében a Cipriani-villába fut, hogy az európai hírű elmegyógyász tanácsát kérje. Tót engedelmesen elmegy a professzorral, aki megvizsgálja, majd azt tanácsolja, hogy a tűzoltóparancsnok egy kissé roggyantsa meg a lábát, így kiküszöbölheti a közte és az őrnagy közötti magasságkülönbséget, mely minden baj forrása. Tót először kéreti magát, de aztán beleegyezik, s álmélkodására az utcán szembejövők észre sem veszik az apró változást. Az otthoni örömteli fogadtatás végképp kárpótolja: az őrnagy elégedett, bár kissé csodálkozik, úgy véli, mintha a tűzoltóparancsnok megnőtt volna.

Rokonszenve jeleként meglátogatja Tótot a budin, ahova az ismét beköltözik. Az őrnagy vendégeskedése utolsó napjaira Tót kedvet kap a dobozoláshoz. Az álmatlanságra mindhárman másképpen reagálnak: Mariska mindent kiejt a kezéből, s állva elalszik, Ágika mindennek nekimegy, Tót elfelejti lenyelni a falatokat, s felcseréli a tárgyakat.

Az őrnagy úgy érzi, mintha kicserélődött volna a két hét alatt, egészségét visszanyerte, és sajnálja, hogy búcsút kell mondania a vendégszerető háznak. Tóték kikísérik a buszhoz, s életük visszatér a régi kerékvágásba. A margóvágót Tót a mályvabokrok közé rejti. Örömmel gondolnak Gyulára, aki immár élvezni fogja főnöke bizalmát. Az esővizes hordóban ezúttal a halotti leltár ázik.

Tót ismét jóízűt nyújtózik, ám hirtelen lépések hallatszanak. Az őrnagy érkezik vissza. A partizánok felrobbantottak egy hidat, s csak három nap múlva indul a szabadságos vonat. Szeretne ismét dobozolni. Kimegy Tóttal a margóvágóért. Az udvarról három csattanás hallatszik. Tót visszatér, levetkőznek s lefekszenek.

“Mariska eloltotta a villanyt. Ő is lefeküdt. Egy ideig hallgatott, aztán félénken megkérdezte:

- Háromba vágtad, édes jó Lajosom?

- Háromba? Nem. Négy egyforma darabba vágtam… Talán nem jól tettem?

-De, jól tetted, édes jó Lajosom – mondta Mariska. – Te mindig tudod, mit hogyan kell csinálni.”

Elalszanak, Tót forgolódik, nyög álmában.

A kezdeti szituáció teljesen reális, csak egyes vonásait rajzolja le az író a történet kedvéért, egyre mulatságosabb részleteket bemutatva. A helyzet képtelenségét fokozza, hogy az olvasó már az elbeszélés elején megtudja, hogy Tót Gyula halott, a család áldozatvállalása teljesen értelmetlen. Tóték azonban ezt nem tudják.

Az elbeszélés jellegét éppen az határozza meg, hogy az író a valósszerű és az abszurd vonásokat közel hozza egymáshoz, az egyik szinte észrevétlenül vegyül a másikba. Az abszurd itt az élet valóságos helyzeteiben keletkezik. A valósághűséget erősítik a dokumentumok, levelek. A regény legtöbb szereplője alig tér el az átlagembertől. Ugyanakkor a groteszk szemléletnek és fogalmazásmódnak köszönhetően ezek az emberek társadalmi magatartások és elvek sűrítményei lesznek.

Már a mű címe is ironikusan hat. Tót az egyik legelterjedtebb magyar vezetéknév. Az írók eddig kiemelték hőseiket a világból. Nem véletlenül írtak róluk művet. Ez már a nevükben (esetleg pozíciójukban) is megmutatkozott. A szerzők nevükön nevezik teremtményeiket. Ágika, Gyula, Lajos és Mariska – nem a legritkábban használt neveink. Van azonban olyan szereplőnk is, aki nincs megnevezve. Különösen érdekes ez ekkor, ha az egyik legfontosabb szereplőről van szó. Az őrnagy, egyszerűen, nincs túlbonyolítva. A nevek ill. a névtelenség jelentősége csak a mű elolvasása után válik világossá.

A történet helyszíne sem királyi palota, ami tele van intrikussokkal A mű egy kicsike faluban játszódik. Szintén egy a sok közül.

Az alapkonfliktus is csak abszurdnak nevezhető: egy család mindent megtesz a náluk nyaraló őrnagy kedvéért. A zsarnokoskodó katona az élőnek hitt fiú parancsnoka. Mindent megtesznek egy olyan ügy érdekében, amely már biztosan nem vezet sikerhez. Feláldozzák megszokott életüket, szokásaikat, végül már emberségüket is. Ez teszi a drámát igazán abszurddá, a felesleges áldozatvállalás.

Mariska és Ágika – anya és lánya – gondolkozás nélkül cselekszik az őrnagy szavára. Nem gondolnak másra, mint a drága Gyula (fiú és testvér) életére és sorsának jobbra fordulására. Lajost, az apát, azonban tekintélyének megtartása is foglalkoztatja. Emiatt szinte már az első pillanatban megmutatkozik az őrnagy és az apa ellentéte. A maguk körében mindketten vezető pozíciót töltenek be: az Őrnagy katonai parancsnok, az apa a falu tűzoltó-parancsnoka. Az apa kezdetben felháborodik, később azonban a (család többi tagjának unszolására) felhagy állandó elégedetlenségével és panaszkodásával. Csak néha-néha hagyja, hogy elkapja az indulat vagy engedjen a fáradtságának. Ezek a mozzanatok a mű végére egyre sűrűsödnek, jelezvén ezzel a mű befejezésének (annyira nem is meglepő) tragikumát.

A mű nem csak Közép-Kelet-Európa kilátástalan helyzetét tárja elénk. Örkény műve több és általánosabb értelemmel bír: az őrnagy és Tóték viszonyában a hatalom és az áldozat viszonyát vizsgálja.

Az őrnagy nem érzi magát felsőbbrendű embernek, aki már eleve lenézi a civileket. Inkább néz ki ő is áldozatnak. Elesett, beteg, eltorzult ember. Alacsony termetéért próbálja magát kárpótolni torz mániáival. Amikor valamennyire kipiheni magát, tevékenységre vágyik – Az egyetemes dobozolás vágya vezeti: „egyszer talán eljön az az idő, amikor rávehető lesz az egész emberiség”

Azért válik önkényúrrá, mert Tóték szinte felkínálják neki ezt a lehetőséget. Butaságukkal, naiv reményeikkel szinte ők hívják elő, nemegyszer ők formálják agresszivitását, ők adják az ötleteket szeszélyeihez. Tót Lajos bensőleg ugyan kezdettől fogva ellenáll, mindig csak egy hajszálnyit enged, azt is legtöbbször csak unszolásra. Ahogy azonban közeledik a tiszt elutazásának napja, mindig többre hajlandó, mivel közelebb kerül a szabadulás napja. Így lépésről lépésre kerül egyre megalázóbb, nevetségesebb helyzetekbe.

Értelmezési lehetőségek:

  1. A regény a fasizmus és a kisember viszonyáról szól. Megmutatja, hogy az eredetileg egészséges gondolkodású tömegek milyen buzgalommal szolgálják ki a történelem agresszív erőit, a hatalomra került őrülteket.
  2. Az őrnagy alakjában maga a háború jelenik meg, annak tébolya, mely az emberben leginkább emberi tartását rombolja.
  3. Arról szól a regény, hogy mennyire eltorzulhat az ember függő helyzetében, hogy a félelem présében hogyan omolhat össze a jellem, hogyan változhat meg az emberi természet.

A dráma legfontosabb cselekménye a dobozolás. A konfliktus innen indul el, ebből bontakozik ki, végül ezzel záródik. A mű jelentős része ezzel a tevékenységgel foglalkozik. Leginkább az őrnagy pótcselekvésének nevezhetjük, amit ráerőltet a család többi tagjára is.

Nem hagyhatjuk ki a történetet elindító személyt sem. Ő a postás. Ez a motívum is igen ironikusan hat. A tűzoltóparancsnokot becsülő postás nem juttatja el a rossz híreket tartalmazó leveleket a családnak. Az a levél is, amely az annyira szeretett fiú, Gyula halálhírét hozta, a vizes hordóban végezte el küldetését, elindítván ezzel a történetet.

A mű, mint azt már említettük, kezdetétől fogva az abszurd végkifejlet felé mutat. Várjuk, hogy a tűzoltóparancsnok visszanyerje tekintélyét és helyreállítsa a rendet a házban. Ez azonban nem történt meg. Az őrnagy nemcsak Tóték házában, hanem a faluban is átvette a parancsnokságot. Ekkor értjük meg, hogy ez a történet megeshetett volna a Börzsönyben Kováccsal is, nemcsak Tóttal a Mátrában.

A végső leszámolás, ami itt szó szerint is érthető, az utolsó oldalakig váratott magára. Kegyetlen volt, mégsem okozott akkora meglepetést, mint ahogy azt az ember gondolná. Embersége teljes elvesztése után Tót Lajos már csak az indulataira hallgat. A papírvágóval nem három, hanem négy darabba vágja az őrnagyot. Még leírni is rettenetes. A család azonban nem fogadja nagy meglepetéssel. Mintha a világ legtermészetesebb dolga volna. Számomra ez a közönyösség volt a legszörnyűbb. Már nem számított semmi, még az egyetlen fiú, Gyula sorsa sem. Visszaszerezni az őrnagy által elüldözött életet. Bármi áron. De nemcsak a tűzoltóparancsnok cselekedete volt kegyetlen. Az őrnagy sem vette figyelembe Tóték fáradtságát a dobozolásnál, nem zavarta, hogy már emberségük feladását kívánta tőlük. Az őrnagynak ezért lett ilyen embertelen halála. Az ember úgy veszítheti el emberségét, hogy azt észre sem veszi. Egy érdekért, egy kitűzött célért vagy akár egy pozícióért bármit képesek vagyunk megtenni.

Az emberi méltóságnak nincs már akkora értéke a mai világban. Örkény ezen írásában is egy olyan kérdésre mutat rá, amin érdemes elgondolkoznunk. Azt hiszem, hogy egyik egyperces novellájának utolsó két sora ezen művéhez is – mint általában a többihez – odailleszthető: “Aki ezen elgondolkozik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányban haladjanak, nagy igazságoknak jöhet a nyomára.” (Örkény István: Az élet értelme).

 

 

 

 

A mappában található képek előnézete Örkény