Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Racine

2011.02.07

Racine

Phaedra

Fordította:
Somlyó György

ELSŐ FELVONÁS
MÁSODIK FELVONÁS
HARMADIK FELVONÁS
NEGYEDIK FELVONÁS
ÖTÖDIK FELVONÁS


 

SZEMÉLYEK

THESEUS, Aigeus fia, Athén királya
PHAEDRA, Theseus felesége, Minos és Pasiphaé lánya
HIPPOLYTOS, Antiopé amazon királynő és Theseus fia
ARICIA, athéni királyi hercegnő
OINONE, Phaedra dajkája és bizalmasa
THERAMÉNES, Hippolytos nevelője
ISMENÉ, Aricia bizalmasa
PANOPÉ, Phaedra udvarhölgye
Őrök

Szín: Troizén, Peloponnésos egyik városa

 

 


ELSŐ FELVONÁS


ELSŐ JELENET

Hippolytos, Theraménes

HIPPOLYTOS
Döntésem végleges: megyek, jó Theraménes,
És Troizént itthagyom, szívemnek bármily édes.
Oly régóta gyötör halálos sejtelem,
Hogy tétlenségemet már méltán restelem.
Immár féléve, hogy atyámtól távol élve,
Drága sorsának én nem hallottam hirét se.
Még annyit sem tudok, azóta merre jár.

THERAMÉNES
Hát akkor merre mégy, uram, hogy rátalálj?
Társul szegődve már alapos gondjaidhoz,
Jártam a tengeren, mit kettészel Korinthos,
Kerestem Theseust a népes partokon,
Hol alvilágba vész a gyászos Acherón;
Élist bejártam és a Tainaron fokát, a
Kék tengerig, amely Ikarost hullni látta.
Mily új remény igéz, mely boldog ég alatt
Véled meglelni az elvesztett nyomokat?
S ki tudja, tán apád legjobban maga bánja,
Ha napfényre kerül hollétének talánya,
És míg mi itt veled reszketünk életén,
Újabb szerelmeit titkolva könnyedén,
E hős most is talán újabb kalandra vár csak...

HIPPOLYTOS
Theraménes, elég, jobban tiszteld apámat.
Ifjonti vétkein régen túljutva már,
Nem tartja vissza ily méltatlan akadály.
Végre békére lelt féktelen, vad hevében,
Phaedrának nincs oka féltékenységre régen.
S a fiú tiszte is, hogy apjával marad,
Most hát el is hagyom e rémes tájakat.

THERAMÉNES
Mióta félsz, uram, e tájéktól, hol egykor
Oly kedves volt neked a gondtalan gyerekkor?
Itt várt rád menedék, emlékszem, annyiszor,
Az udvar és Athén zajos pompáitól.
Mily veszély, vagy netán mily bánat űz el innen?

HIPPOLYTOS
E boldog kor letűnt. Más itt azóta minden,
Hogy ideküldetett szép partjaink közé
Minos leánya, az, kit szült Pasiphaé.

THERAMÉNES
Megértlek, s ismerem jogos okát e bajnak:
Phaedra ittléte sért. Phaedra látása zaklat.
Veszélyes mostoha, alig látott meg, és
Máris reád szakadt a gyors száműzetés.
De gyűlölete, mely oly ádáz volt irántad,
Vagy egész kiveszett, vagy nagyon is alábbhagy.
Különben is, milyen veszélyt hozhatna rád,
Kit már halála vár, s ki várja a halált?
Phaedra, ki mardosó baját tagadva váltig,
Az életről s magamagáról is leválik,
Mily titkos terveket forralhat ellened?

HIPPOLYTOS
Nem is ez kerget el, ez a vak gyűlölet.
Más veszélytől remeg Hippolytos e parton.
Ifjú Aricia űz innen el, bevallom,
Ez ellenünk szegült vétkes vér gyermeke.

THERAMÉNES
Uram, hát még te is háborogsz ellene?
Bitang fivérei minden gaztette távol
Állt a Pallantidák szelíd, szerény hugától.
Ártatlan kellemét gyűlölnöd illik-e?

HIPPOLYTOS
Ha gyűlölném, tudom, futnom nem kellene.

THERAMÉNES
Merhetem-é, uram, e rejtélyt kibogozni?
Már nem lennél az a kevély Hippolytos, ki
Soha a szerelem előtt meg nem hajol,
Melynek jármába dőlt Theseus annyiszor?
S Vénus, kit oly soká ingereltél magadra,
Igazat végül is most Theseusnak adna?
És téged is, akár a többi földlakót,
Oltárán kényszerít, hogy adódat leródd?
Szerelmes vagy, uram?

HIPPOLYTOS
                 Vakmerő vagy, barátom.
Te, aki ismered minden szívdobbanásom,
E vad, kevély szívet, hogy is kívánhatod,
Hogy maga látna be ilyen gyalázatot?
Nem elég, hogy anyám amazon emlejével
Táplálta gőgömet, melyet riadva nézel,
De később, ifjuként, magam is boldogan
Ismertem fel konok szívemben önmagam.
Te, nevelésemet buzgón kezedbe véve,
Akkor fogtál bele apám történetébe.
Tudod, meséiden lelkem hogy elmerült,
Dicső kalandjait hallgatva hogy hevült,
Amint e büszke hőst előttem felfedezted,
Kit méltán tart a nép második Herkulesnek:
Legyőzött szörnyeit, a bűnt, mit megtorolt,
Prokrustést és Sinist, Skiront és Kerkyont
S az epidaurosi rém szétszórt maradékát
S a szörnyeteg bika vére fürdette Krétát.
De mikor kezdted azt, mi már nem oly dicső,
Lenge érzelmeit hogy adta-vette ő,
Spártából elrabolt Helénát, holtaiglan
Síró Periboiát a döbbent Salamisban,
És annyi mást, akit talán számon se tart,
Kit megejtő tüze itt vagy ott tőrbe csalt:
Ariadnét, kinek jaját zengik a szirtek,
S végül Phaedrát, kinek jobb sors reménye intett,
Tudod, mily kelletlen hallgattam már szavad,
Hányszor kérleltelek, hogy végre abbahagyd,
Emlékemből ha csak ki tudtam volna tépni,
Mi dicső életét ily dicstelen kiséri!
S most én magam legyek az újabb áldozat?
Az istenek ilyen mélyre alázzanak?
Sóhajaim között csak annál nyomorultabb,
Hogy száz hőstette ad felmentést Theseusnak,
De nékem mindmaig egy fényes győzelem
Se ad jogot, hogy őt kövessem esztelen.
S ha egyszer tán e gőg bennem még fel is olvad,
Éppen Ariciát válasszam zsarnokomnak?
Szédült érzékeim ne tudnák az örök
Akadályt, amely ott feszül kettőnk között?
Apám ellene van; s tiltja szigorú törvény,
Hogy új hajtás legyen gaz testvérei törzsén:
Fél, hogy a vétkes ág gyümölcsén is kiüt,
Nővérük vesztivel vesszen ki hát nevük.
És gyámsága alá vettetve mindörökre,
Soha Ariciát az édes frigy ne kösse.
Egy felgerjedt apa ellen védjem meg őt?
Éppen a fia, én játsszam a vakmerőt?
S őrjöngő vágy vigye ifjúságom hajóját...

THERAMÉNES
Ha egyszer már, Uram, elérkezett az órád,
Indokainkra nem hajolnak az egek.
Eltakarván, apád felnyitja csak szemed,
Gyűlöletével még jobban gerjesztve lázad,
Ellenségének új és egyre több varázst ad.
S mitől is tartanál, ha örömödre lesz?
Mért ne élnél vele, ha érzelmed nemes?
Mért vagy mindig tele babonás félelemmel?
Héraklés nyomain nem téved el az ember.
Vagy bármilyen erő Venust legyőzte-e?
Hol lennél magad is, ki harcolsz ellene,
Hogyha Antiopé, törvényével dacolva,
Theseusnak szivét szűzen nem adta volna?
De végre is minek e fellengző beszéd?
Minden megváltozott, valld meg, nem lát a nép
Régóta már, amint kevélyen és lobogva
Lovaiddal kirontsz a porzó partfokokra,
Vagy Neptunus örök titka tudójaként
Bátran megfékezel egy szilaj, büszke mént.
Az erdők nem verik már vissza hars szavunkat,
A titkolt tűz alatt szemeid megfakultak.
Nincs kétség benne már: szeretsz, emészt a láz.
Rejtett bajod elől oltalmat nem találsz.
A szép Aricia így meg tudott sebezni?

HIPPOLYTOS
Theraménes, megyek apámat megkeresni.

THERAMÉNES
S Phaedrával nem kivánsz előbb szót ejteni, Uram?

HIPPOLYTOS
   De, azt hiszem. Menj, mondd is meg neki.
Beszélnünk kell vele, mivelhogy ez a rendje.
De jó Oinoneját mi új gond űzi erre?


MÁSODIK JELENET

Hippolytos, Oinone, Theraménes

OINONE
Uram, hogy mondjam el neked gyötrelmemet?
Királynőnk élete végéhez közeleg.
Hiába ápolom naphosszat, mindhiába.
Karom közt pusztul el, s azt sem tudom, mi bántja.
Szellemét örökös őrjöngés dúlja fel,
Percet se nyughatik, ágyából mind kikel.
Napfényre vágyna, de oly mély a szenvedése,
Hogy nem engedhetek senkit a közelébe...
Épp itt jön.

HIPPOLYTOS
       Jó, megyek, ne hagyjuk, ha lehet,
Hogy gyűlölt arcomat találja itt veled.


HARMADIK JELENET

Phaedra, Oinone

PHAEDRA
Tovább ne menj. Megállj itt, jó Oinone, kedves.
Alig tartom magam, erőm mind kevesebb lesz.
Szemem nem bírja el a rég-látott napot,
S csukló térdemmel itt tovább nem állhatok.
Ó!  (Leül)

OINONE
Jaj, nem volt elég még a könnyhullatásból!

PHAEDRA
Ha tudnád, hogy nyom e sok hiú dísz, e fátyol!
Mily kéretlen kezek fonták e fürtöket,
Hogy homlokom körül ily cifrán lengenek?
Már minden összefog, hogy engem elveszítsen.

OINONE
Ki igazodhat el a vágyain, nagy Isten?
Magad kérted, komor szándékod váltva, hogy
Szorgos ujjakkal így ékítsük homlokod:
Te kívántad magad, régi erőd felajzva,
Kilépni végre már a fénybe és szabadba.
Most itt vagy, asszonyom, s már bújnál? Gyűlölöd
A megtalált napot, mit úgy vágytál előbb?

PHAEDRA
Sötét sorsú család tündöklő, tiszta atyja,
Kitől anyám dicső eredetét fogadta,
Ki vergődésemet pirulva láthatod,
Ó Nap, színed elé utolszor járulok.

OINONE
Hát nem ereszt soha a halál szörnyű gondja?
Mindig így lássalak, az életről lemondva,
S készítve untalan e gyilkos végzetet?

PHAEDRA
Ó, erdő sűrüjén mért is nem ülhetek?
Mikor követhetem a tér felvert porán át
Egy gyors versenykocsi lobogó vágtatását?

OINONE
Mit úrnőm?

PHAEDRA
       Én bolond! Mit mondtam? Hol vagyok?
Meddig csigáz a vágy? Ép eszem elhagyott?
El is vesztettem, el, az egek elorozták.
Ó, Oinoném, ne nézd e pírban égő orcát:
Szívemből ki-kitör a szégyellt fájdalom,
És elborít a könny, akárhogy titkolom.

OINONE
Ha pirulni akarsz, van okod pirulásra,
Hogy így elhallgatod, mi szíved elcsigázza,
Gondunkra közönyös, jó szavunkra süket,
Könyörtelen hagyod elveszni életed?
Napod teljében áll, hát sorát mi szakasztja?
Forrását mily varázs, mily rossz bűbáj apasztja?
Háromszor vonta be sötétség az eget,
Mióta nem lakott álom szemed megett,
S háromszor űzte szét a fény a sűrű éjjelt,
Mióta lankadó tested nem ismer ételt.
Mily szörnyszülött a terv, mely idáig ragad?
Mi ad jogot neked pusztítni önmagad?
Sérted isteneid, életed alkotóit,
Elárulod urad, kinek eskűd adózik.
S elhagyva őket is, két szegény gyermeked
Szelíd nyakát nehéz járomba görbited.
Gondold el, hogy a nap, mely anyjuk elrabolja,
Az idegen fiú reményét váltja jobbra,
Azét, aki fajod legbőszebb ellene.
Akit az amazon hordott méhében, e
Hippolytost...

PHAEDRA
           Egek!

OINONE
               Ez végre észre térít.

PHAEDRA
Szerencsétlen, kinek mondtad ki a nevét itt!

OINONE
Jól van! Méltán hozott ki sodrodból e név.
S öröm nekem, hogy így látom dühöd hevét.
Hát élj. Éltessen a szerelem s kötelesség.
Élj és ne tűrd, hogy e szkíta fajzatra essék
Az átkos hatalom gyermekeid felett,
Kiknél szebbet Athén nem szült s az istenek!
Habozni nincs időd, hisz minden perc megölhet,
Szedd össze, míg lehet, megrokkanó erődet,
Míg napjaid hevén a holt hamu alatt
Még izzik a parázs, s ha kell, új lángra kap.

PHAEDRA
Vétkes tüzét úgyis már túl soká szitottam.

OINONE
De hát, mily mardosó önvád emészt titokban?
Valami bűn vetít rád ily zord árnyakat?
Tiszta kezedhez tán ártatlan vér tapad?

PHAEDRA
Kezemnek bűne nincs, hála az isteneknek.
Bár a szívemet is tudnám ily bűntelennek!

OINONE
Mily szörnyű szándokot forraltál hát, ami
Mostanig sem szünik szíved borzasztani?

PHAEDRA
Amit mondtam, elég. A többitől kimélj meg.
Azért halok meg épp, hogy ily szégyent ne érjek.

OINONE
Hát halj meg, s vidd tovább e gyáva hallgatást.
De lefogni szemed keress valaki mást.
Bár benned már alig rebben a gyenge élet,
Az első én leszek, ki alvilágba térek.
Tárva áll ezer út feléje szűntelen,
S a legsimábbat én, tudom, hogy meglelem.
Kegyetlen úrnő, mondd, bennem mikor csalódtál?
A bölcsőben, tudod, két karom ringatott már.
Hazát, fiaimat, mind érted hagytam el.
S hűségem íme, most ily díjat érdemel?

PHAEDRA
Mily gyümölcsöt remélsz e lázas unszolástól?
Borzadsz, ha megtudod, hogy csöndem mit palástol.

OINONE
Mit mondhatsz, istenek! Mi annál rémitőbb,
Hogy lelked itt leheld ki hű szemem előtt?

PHAEDRA
Ha tudod majd, mi sors, mit bűnös lelkem vállal,
Akkor is meghalok, csak vétkesebb halállal.

OINONE
Ó, érted hullatott könnyemre, asszonyom,
S ingó térdedre itt, ahogy átkulcsolom
Kérlek, kérlek, ne hagyd, hogy elhagyjon türelmem.

PHAEDRA
Kelj fel. Te akarod.

OINONE
             Szavadat hadd figyeljem.

PHAEDRA
Mit mondjak, ó Egek! És hogy fogjak bele?

OINONE
Kevesebb habozás kevésbé sértene.

PHAEDRA
Ó, Venus átka, jaj! És halálos haragja!
Anyámat is milyen őrjöngésig ragadta!

OINONE
Feledjük, asszonyom; emléke is örök
Csöndben aludja át a végtelen időt.

PHAEDRA
Ariadné hugom! Mily szörnyű szerelemben
Vesztél el, idegen partokra kivetetten!

OINONE
Mi lelt ma, asszonyom? Mily keserű gyönyör,
Mely szívedben egész nemes fajodra tör?

PHAEDRA
Mert Venus rendeli, átokvert fajzatomnak
Utolsó sarja, én zuhanok legnagyobbat.

OINONE
Szeretsz?

PHAEDRA
     Szaggat a vágy minden őrülete.

OINONE
S kiért?

PHAEDRA
   Ó, még nagyobb szörnyűség lehet-e?
Szeretem őt... E név, borzadok hallatára,
Szeretem őt...

OINONE
         De kit?

PHAEDRA
                 Az amazon fiára
Gondolsz-e, ó, kit oly vadul gyűlöltem én?

OINONE
Hippolytos? Egek!

PHAEDRA
             Te mondtad ki, nem én.

OINONE
Nagy istenek! Erem a fagynak érzi görcsét.
Ó bűn! Ó borzadály! Ó, átkozott örökség!
Kárhozott utazás! Kellett neked e vad,
E vészes part felé terelned utadat?

PHAEDRA
Régibb az én bajom. Alighogy feltaláltam
Boldog nyugalmamat Aigeus hős fiában,
Alig a szent kötés köztünk megköttetett,
Elém hozta Athén fő ellenségemet.
Láttam, s kivert a láz, a vér arcomba tódult
Meg újra elfutott, lelkem zavarba bódult,
Szemem nem láthatott, szavam nem szólhatott,
Testem jégben tüzelt és tűzben vacogott.
Megismertem Venust és rettentő hatalmát,
Melytől nincs oltalom, ha egyszer már lecsap rád.
Dühét próbáltam így s úgy elhárítani:
Oltárt emeltem én, szép ékeset neki,
Melyről az áldozat naphosszat nem fogyott ki,
Ezzel kívánva tűnt eszemet visszalopni.
De sajgó szerelem! És gyatra gyógyszerek!
Tömjént oltárokon hiába égetek:
Ha, míg az istennő nevét rebegte szájam,
Én csak Hippolytost idéztem és imádtam:
Az oltárfüstben is őt látva szüntelen.
A meg nem nevezett, ő volt az istenem.
Kerültem mindenütt; ó, kínok netovábbja,
Apjában is szemem az ő képét találta.
Végül is visszatért erőm magam fölött,
S erőm roncsaival üldözni kezdtem őt.
Hogy a bálványozott ellentől meneküljek,
A gonosz mostohát játszottam, sikerült egy
Idő után, örök panasszal az apát
Ráharagítanom - s végre hajóra szállt.
Mily megkönnyebbülés! Míg tőle távol éltem,
Csend volt köröttem, és elcsitult szenvedélyem.
Elrejtve bánatom, némán neveltem itt
Férjemnek átkozott frigyünk gyümölcseit.
Hiú igyekezet! Ha végzetünk nem enged!
Uram maga hozott Troizénba, s látni kellett
Újra és mindig azt, kit látnom nem szabad:
Be sem gyógyult sebem még jobban felszakadt.
Már nem rejtett tüz ez, kicsap sajgó husomból:
Venus ez maga, ki zsákmányán tépve tombol.
Hogy érje bűnömet a megtorlás, a jog,
Gyűlölöm életem s lángomtól borzadok.
Kímélni híremet némán vártam a véget.
Titkolva e sötét lángolást, mely eléget;
De könnyed, unszoló szavad meglágyitott,
S nem is bánom meg, hogy e vallomást birod,
Csak tiszteld a halált, mely egyre közelebb lép,
Kínom igaztalan vádakkal ne növeld még,
S fölszítni ne kívánd hiú gonddal kevés,
Maradék lángomat, mely már kihúnyni kész.


NEGYEDIK JELENET

Phaedra, Oinone, Panopé

PANOPÉ
Titkolhatnám csak el, mit hírül kell ma hoznom,
Ó asszonyom, de nem lehet tovább haboznom.
Győzelmes uradat legyőzte a halál;
S rajtad kívül e hírt mindenki tudja már.

OINONE
Mit beszélsz, Panopé?

PANOPÉ
                 A csalódott királynő,
Theseusára már bizony hiába vár ő,
Csak imént befutott hajókról érte most
Apja halálhire a bús Hippolytost.

PHAEDRA
Nagy ég!

PANOPÉ
     Athénben a trónért már áll a párharc:
Az egyik rész fiad királyságára választ,
Mások, feledve az állam törvényeit,
Várni az idegen asszony fiát merik.
S mondják, egy gaz csoport attól se retten vissza,
Hogy pártütőn a trónt Ariciára bízza.
Úgy véltem, e veszélyt tudatnom kell veled,
Hippolytos talán már úton is lehet.
S félő, e felkavart kedélyek közt kiszállva,
A nép szeszélye majd nem lesz-e jó uszálya.

OINONE
Most elég, Panopé, királynőnk érti, lásd,
És nem feledi el e fontos híradást.


ÖTÖDIK JELENET

Phaedra, Oinone

OINONE
Már nem is mertelek életre költögetni,
És kész voltam, ha kell, a sírba is követni.
Már nem volt több szavam, hogy eltérítselek,
De ez az új csapás más törvényt szab neked.
Sorsod új arcot ölt, új feladatot ró rád:
Királyunk, lásd, halott, el kell foglalni trónját.
Halála egy fiút bíz rád, s terajtad áll,
Hogy szolga lesz-e, vagy, ha érte élsz, király.
Balsorsában kire számítson, ha te nem lész?
Könnyét letörleni sem fogja idegen kéz.
Siralma elhatol a magas egekig,
S anyjára bősziti haragvó őseit.
Élj, most már nincs miért a bűnt magadra venned,
A vétkes szenvedély egyszerre bűntelen lett.
Theseus már halott; s ezzel letört a zár,
Mitől benned a vágy vétek lett s borzadály.
Nincsen mit tartanod többé Hippolytostól;
Nyugodtan láthatod, nem félve semmi rossztól.
Hivén, hogy még ma is gyűlölöd, meglehet,
Hogy megy, s élére áll felkelt híveinek.
Oszlasd el tévhitét, ott törj rá, hol nem állja;
Troizén övé; legyen e boldog part királya,
De tudja jól, fiad jussa törvény előtt,
Mit Pallas épitett, a fönséges erőd.
Terád is, rá is egy ellenség vár csak itten:
Hát Ariciával küzdjetek meg ti ketten.

PHAEDRA
Jó, megadom magam, hadd győzzön meg szavad.
Éljünk, ha van, mi az életnek visszaad,
S ha az anyai szív ereje most, e gyászos
Percekben még elég lesz a fellángoláshoz.

 


MÁSODIK FELVONÁS


ELSŐ JELENET

Aricia, Ismené

ARICIA
Hippolytos kíván meglátogatni itt?
Hippolytos keres, éntőlem búcsuzik?
Igaz ez, Ismené? Nem vezettek-e félre?

ISMENÉ
Elsőnek ez mutat Theseus végzetére.
Készülj fel, asszonyom, fogadni a feléd
Szabadon megnyíló szivek üdvözletét.
Aricia, ime, kezébe veszi sorsát,
S holnapra ott hever lábánál Görögország.

ARICIA
Biztos vagy, Ismené, hogy nem vakhírt hozol?
Nincs több rosszakaróm, s megszűnt a szolgasor?

ISMENÉ
Nem, úrnőm, az egek nem állnak már elédbe,
S bátyáid végzete Theseust is elérte.

ARICIA
Mondják-e, mily kaland végezte életét?

ISMENÉ
Elképesztő hirek szállongnak szerteszét.
Mondják, tengeren át szöktette új szerelmét,
Mikor e hűtelent a habok eltemették.
Mondják úgy is, s e hír terjedt el legkivált,
Hogy Pirithousszal poklok mélyére szállt,
Látta az alvilág derengő partszegélyét,
És élve járta át a lenti árnyak éjét;
De többé vissza már nem nyílt előtte út,
És hol nincsen kapu, ő sem talált kaput.

ARICIA
Hihessem-e, hogy egy halandó életében
A holtak úttalan honáig így elérjen?
E rémes partokig mi bűbáj vitte el?

ISMENÉ
Ím, Theseus nem él, s már csak te kétkedel.
Athén ettől jajong, Troizén ezt visszhangozza,
S máris királyaként tekint Hippolytosra,
Míg Phaedra, gyermeke sorsán reszketve itt,
Faggatja szüntelen megzavart híveit.

ARICIA
S azt hiszed, a fiú lágyabb lesz, mint az apja,
S Hippolytos nehéz rabságomat feloldja?
S megszánja sorsomat?

ISMENÉ
                 Én, úrnőm, azt hiszem.

ARICIA
Kemény szivéről még nem hallottál sosem?
Mily könnyelmű remény hát az, hogy szánna engem,
S engem kímélne épp oly megvetett nememben?
Nem látod, útjaink mily rég kerűli már,
És ott van mindenütt, hol minket nem talál?

ISMENÉ
Mindent tudok, amit közönyéről beszélnek.
De láttam én e nagy Hippolytost tevéled.
S ahogy elém került, e kevély híre csak
Megsokszorozta még kíváncsiságomat.
Ittléte nagyon is rácáfolt hírnevére,
Alig néztél reá, elfordult, szinte félve,
Kerülni hasztalan kívánt tekintete,
Máris rád tért megint, újult vággyal tele,
Ha gőgjét sérti is talán e szó: szerelmes,
De már szemében ül, mit még szájára nem vesz.

ARICIA
Jó Ismeném, e szív mily esztelen veti
Magát szavadra, bár aligha hiheti.
Ki szívem ismered, ó, hogy is hiheted te,
Hogy a könyörtelen végzet bús kivetettje,
Ez a könny és örök keserv nevelte szív
Megismerhette már a vágy gyötrelmeit?
Kiknek a Föld fia volt fejedelmi atyja,
Engem hagyott csak itt a háború haragja.
Hat testvérem veszett el tündöklő delén
Az ifjúságnak... Ó, dicső faj s mily remény!
Mind vas aratta le; s az ázott föld, a poshadt,
Sóhajtva itta be vérét Erechteusnak.
S értem, tudod, soha nem szabad senkinek
Még könnyeznie se, mióta nincsenek.
Rettegnek, hogy a lány merész lángjára tán majd
Fivérei kihűlt porán új szikra támad.
De azt is jól tudod, milyen fölényesen
Néztem keresztül e gyanakvó győztesen.
Tudod, mindenkoron a vágynak ellenállva,
Hálával néztem e könyörtelen királyra,
Hisz konokságomnak éppen kapóra jött.
De akkor még fia nem állt szemem előtt.
Nem mintha most szemem, magát gyáván megadva,
Szépségének, hires bájának lenne rabja,
Mi rajt a természet remek ajándoka,
S mire, úgy tűnik, ő ügyet sem vet maga.
Én drágább kincseket találtam benne végül,
Apja erényeit, apja hibái nélkül.
Bevallom, e nemes kevélység ejt rabul,
Amely soha a vágy jármába nem tanul.
Theseus sóhaját könnyen kivívta Phaedra:
Én gőgösebb vagyok, s nem vonz e könnyű préda,
A hódolat, amely már annyinak kijárt,
S a szív, mely bárkinek bármikor nyitva állt.
De a nem-törhető erőt megtörni végre,
De kínt ültetni egy kevély hideg szívébe,
Olyat kötözni meg, kit váratlan igáz
Az édes lánc, melyet immár hiába ráz:
Ezt akarom, ez az, mire szívem feleszmél;
Hippolytos dicsőbb zsákmány egy Herkulesnél,
Ki többször engedett, nem egyszer elbukott
S legyőzőjének is kisebb babér jutott.
De jaj, jó Ismené, e vakmerés mivégre?
Félek, hogy nagyon is nagy kudarc lesz a vége.
S hallhatsz még, meglehet, keserves kínokat
Kiállni amiatt, mi most így elkapat.
Hippolytos szeret? Mily ritka csoda által
Bírhattam volna le...

ISMENÉ
               Majd megtudod magától.
Épp itt jön.


MÁSODIK JELENET

Hippolytos, Aricia, Ismené

HIPPOLYTOS
       Asszonyom, mielőtt elmegyek,
Sorsod fordulatát tudatnom kell veled.
Apám immár nem él. Sejtelmem alapos volt,
Távollétén mikor a legrosszabbra gondolt.
Tündöklő tetteit elvágva, csak a vég
Rejthette ily soká előlünk életét.
Az ég akarata, hogy gyilkos Párka várja,
Ki Herkulesnek volt utódja és barátja.
Erényeit, tudom, te is elismered,
S nem sért e joggal őt illető tisztelet.
Halálos bánatom csak egy reménytől enyhül,
Hogy felmenthetlek e szigorú fegyelemtől.
A törvényt eltörlöm, mely eddig üldözött,
Visszaszáll rád a jog élted s szíved fölött.
S e Troizénban, amely ma az én birodalmam,
S volt ősöm, Pittheus dús öröksége hajdan,
Mely most egyhangulag királyául fogad,
Légy, mint én, oly szabad, és nálam szabadabb.

ARICIA
Fékezd jóságodat, s ne ejts nagyobb zavarba.
Nagylelkűségedet rám méltatlan pazarlva,
Hidd el, uram, hogy a kemény törvény, amely
Alól feloldanál, még jobban láncra ver.

HIPPOLYTOS
Az ingatag Athén döntésre nem találva,
Rád gondol, énreám s a királynő fiára.

ARICIA
Énrám, uram?

HIPPOLYTOS
           Tudom, s véle nem kérkedem,
Hogy ősi és kemény törvény szól ellenem.
Attika idegen anyát vethet szememre.
De ha szemben velem csak Phaedra fia lenne,
Úrnőm, előtte már engem illet a jog,
Melytől megfosztani ezer törvény se fog.
Becsvágyamnak egyéb, méltóbb ok állja útját.
Neked adom a trónt, vagy visszaadom inkább,
Mit hajdan őseid nyertek dicsőn ama
Halandótól, akit a Föld nemzett maga,
S mellékágon került csak Aigeus kezére.
Athén, atyám alatt boldog békében élve,
Örömmel látta ezt a nagylelkű királyt,
És csak a feledés, mi bátyáidra várt.
De falai közé Athén ím visszaszólít,
Eleget nyögte már a hosszú harc adóit,
Eleget látta már gőzölgő véredet
E föld rögei közt, honnan e vér eredt.
Troizén engem ural. A királynő fiának
Kréta dús tájai méltó helyet kinálnak.
Téged illet Athén. S oda indulva, csak
Arról gondoskodom: téged válasszanak.

ARICIA
Amit csak hallok itt meglepve és zavartan,
Szinte azzal ijeszt, nem álom űl-e rajtam.
Ébren lennék? E terv? Vegyem-e komolyan?
Milyen isten súgta ezt szívednek, mondd, uram?
Be méltán ragyog is neved, bármerre mennél,
És lám csak, a való még fényesebb hirednél!
Kész vagy önmagad is megcsalni kedvemért?
Nem elég, hogy soha gyűlöleted nem ért,
Hogy ennyi ideig meg tudtad óvni lelked
Ez érzéstől...

HIPPOLYTOS
         Hogy én, hogy téged én gyülöllek?
Akárhogy festik is elvakult gőgömet,
Csak nem hiszik talán, hogy szörny szült engemet?
Mily durva lélek az, mily elvadult gyülölség,
Mely látásodra csak azonnal meg ne törnék?
E győztes báj előtt ki meg ne hajlanék?

ARICIA
Mit mondsz, uram?

HIPPOLYTOS
             Elég, túl messze vitt a hév.
Végül is, lám az ész a szenvedélynek enged.
Ha már itt tartok, és megtörtem, ím, a csendet,
Folytatnom kell tovább, hogy megtudd, asszonyom,
Mit többé nem lehet magamba fojtanom.
Ki most előtted áll, szánalmas egy királyfi.
A gőgnek vakmerőbb példáját nem találni.
Én, kit a szerelem ellen szitott a gőg,
Lenézve mind, aki nehéz jármába nyög,
S szánakozva a nép hajótörötti sorsán,
A partról nézhetem - hittem -, hogy zúg az orkán,
A törvény, a közös, ím, rajtam is betelt,
Ó, mily szélvész, amely magamtól messze vert!
Konok kedélyemet egy pillanat legyőzte,
S e büszke lélek ím, most itt áll megkötözve.
Hat hónap óta már, hogy szégyen s gyötrelem
Között balsorsomat sehogy se rejthetem.
Rád is, magamra is gőgöm hiába lázad;
Ha itt vagy, elfutok, s ha nem, futnék utánad.
Képed a rengeteg mélyén is rám talál.
A déli ragyogás, az éji mély homály
Elém vetíti mind a bájt, mit messze űznék:
Kezedre játssza mind Hippolytost, a büszkét!
S most már hiába van minden igyekezet,
Keresve önmagam, magamra nem lelek,
Íj, dárda, harcszekér, már minden, minden untat,
Feledtem nagyszerű leckéit Neptunusnak.
Az erdőket immár csak jajszóm veri fel,
S már tétlen paripám szavamra nem felel.
Tán megdöbbenve itt e szilaj szerelemnél,
Arcodba pír szökik, látván, mit is tehettél.
E szív, mely szóra nyílt, milyen eszeveszett!
Hol van furcsább fogoly? És hol bilincse szebb?
De tán szemed előtt becsesebb az ajánlat:
Vedd, mintha idegen nyelven szólítanálak.
S el ne ijesszen e dadogó vallomás,
Mit e szívben soha nem keltett volna más.


HARMADIK JELENET

Hippolytos, Aricia, Theraménes, Ismené

THERAMÉNES
A királynő, uram, nyomomban jő sietve.
Téged keres.

HIPPOLYTOS
       Engem?

THERAMÉNES
               Nem tudom, mi a terve.
De már többször üzent érted, s most itt a perc:
Phaedra látni kiván, mielőtt útra kelsz.

HIPPOLYTOS
Phaedra? Mit mondhatok neki? S ő mit remélhet?

ARICIA
Nem térhetsz ki, uram, szava elől, ha kéret.
Bármilyen jól tudod is, hogy szívében mi forr,
Sűrű könnyeinek részvéttel tartozol.

HIPPOLYTOS
S te közben távozol. S én megyek, azt se sejtve,
Szavam a szeretett szíven sebet nem ejt-e,
Azt se tudva, e szív, mit kezedbe teszek...

ARICIA
Menj, herceg, váltsd be csak nagylelkű tervedet.
Add kezembe Athént, mely ős jogon reám száll,
Mindent elfogadok, mit jó szívvel kináltál.
De végül is, e szép, e nagy birodalom
Nem a legbecsesebb, mit nyertem e napon.


NEGYEDIK JELENET

Hippolytos, Theraménes

HIPPOLYTOS
Minden készen van-e? Phaedra azonnal itt lesz.
Menj, láss hozzá hamar az előkészülethez.
Intézkedj, adj jelet, fuss, és soká ne késs,
Hogy el ne nyúljon e kínos beszélgetés.


ÖTÖDIK JELENET

Phaedra, Hippolytos, Oinone

PHAEDRA
(Oinonéhoz)  Itt van, és mind a vér nyitott szívembe tódul.
Még meg se láttam, és már kifogyok a szóból.

OINONE
Gondolj fiadra, ki csak benned bízhatik.

PHAEDRA
Mondják, gyors utazás tőlünk eltávolít, Uram.
Hadd osztozom én is nagy bánatodban.
Egy fiúért jövök eléd anyai gondban.
Mert apátlan maradt, s nincs messze már a nap,
Hogy meg kell érnie az én halálomat.
Máris száz irigye van zsenge életének,
Oltalmat ellenük csak tenálad remélhet.
De engem felver a rossz lelkiismeret,
Hogy panasza elől én zártam el füled,
Hacsak rágondolok, hogy gyűlölt anyja végett,
Őrá háramlanék majd méltó büntetésed.

HIPPOLYTOS
Ily aljas érzelem nem tölt el, asszonyom.

PHAEDRA
Ha engemet gyülölsz, nem is veszem zokon, Uram.
Láttad, amint vesztedre törekedtem.
Hogyan is, ó, hogy is olvashatnál szivemben?
Ellenszenved magam vívtam ki, jól tudom,
Nem szenvedhettelek tovább e partokon.
Nyíltan, hátad mögött gyalázva szakadatlan
Tenger válasszon el bennünket, azt akartam.
Még azt se tűrtem el, hogy netán valaki
Előttem a neved ki merje mondani.
De ha nemcsak a tett, a szándék sincs feledve,
Ha csak a gyűlölet szolgál a gyűlöletre,
Soha szánalmasabb asszony még nem akadt,
S haragodra, uram, soha méltatlanabb.

HIPPOLYTOS
Féltő anya, kinek gyermeke joga drága,
Jó szemmel sose néz a más asszony fiára.
Tudom jól, asszonyom. S nincs köznapibb szokás
Egy új frigyben, mint a közös gyanakodás.
Helyedben bárki más ugyanezt tette volna,
S tán még több alkalom nyílt volna bánatomra.

PHAEDRA
Elhiheted, uram, az ég szándéka volt,
Hogy engem e közös törvény alól kivont.
És más, egészen más, mi zaklat és felőröl.

HIPPOLYTOS
Ne kezdjük, asszonyom, a bánatot elölről.
Hős férjed a napot viszontláthatja még,
Könnyeinknek talán visszaadja az ég.
Neptunus védi őt, és e nagylelkü isten
Bízvást nem lesz süket, ha kéri, hogy segítsen.

PHAEDRA
Kétszer nem látni meg a holtak-lakta tért, Uram.
Ha Theseus egyszer már odaért,
Hiába várod, hogy egy isten visszaszerzi,
A fösvény Alvilág zsákmányát nem ereszti.
Mit mondok? Meg se halt, hisz benned él tovább.
Sóvár szemem előtt itt látom őt magát:
Őt látom, néki szól szavam s szivem... De már túl
Messze ragad a hév, s a szenvedély  elárul.

HIPPOLYTOS
Csodás a szerelem, hogy adhat ily erőt.
Theseus holtan is itt áll szemed előtt.
Szerelme még ma is lángba borítja lelked.

PHAEDRA
Igen, Theseusért sóvárgok égve, herceg.
Szeretem őt, de nem azt, ki poklokra szállt,
Nem azt az ingatag, a csapodár királyt,
Ki meggyalázza még Hades ágyát is ott lenn.
De azt, ki büszke, hű, s kicsit még neveletlen,
Bűbájos ifjú, ki mindenkit elragad -
Minők az istenek, és amilyen te vagy.
Ugyanez a beszéd, e szemek, ez a termet,
Arcán ugyanez a szemérmes fény derengett,
Midőn Krétának felé átkelt a tengeren -
Minos lányainak nem volt szebb álma sem!
Te akkor hol valál? Hippolytost miért nem
Számlálta Attika bajnoki seregében?
Mért, hogy még ifjuként, nem kaphattál helyet
A hajón, melyen ő partunkra evezett?
Teáltalad veszett volna el Kréta szörnye,
Bújhatott volna bár az ezerrétű körbe;
Kiismerve magad a kusza zegzugon
A végzetes fonál nyomán, mit font hugom.
De nem, előbb nekem jutott volna eszembe,
Engem vitt volna rá előbb szívem szerelme!
Én lettem volna az, herceg, ki segitem
Meglelni az utat vak útvesztőiben.
Mit tettem volna e legdrágább életért én!
Nem hagytam volna ott egy gyenge szál segélyén.
Szerettem volna, ha a rád váró veszély
A bajban társadat, először engem ér,
És Phaedra maga is az útvesztőkbe szállva,
Együtt marad veled életre vagy halálra.

HIPPOLYTOS
Egek! Mit hallok itt? Asszonyom, feleded,
Hogy Theseus az én apám s urad neked?

PHAEDRA
És miből gondolod, hogy nem tartom eszemben,
Herceg? Hát már egész méltóságom feledtem?

HIPPOLYTOS
Bocsáss meg, asszonyom. Pirulva állok itt,
Méltatlan érte vád ártatlan szavaid.
Nem is maradhatok tovább itt szégyenemben.
Megyek is...

PHAEDRA
       Túl sokat hallottál már, kegyetlen,
Ahhoz, hogy tévedést színlelve, elmehess.
Ismerd hát meg Phaedrát s egész félelmetes
Izzását. Szeretek. S ha azt mondom, szeretlek,
Ne hidd, hogy önmagam hiszem tán bűntelennek,
S az őrült vágynak, mely majd eszemet veszi,
Mérgét a gyávaság váltotta volna ki.
Ó, én sorsüldözött, kin égi bosszu tombol,
Nem gyűlölsz úgy, ahogy én borzadok magamtól.
Tanúm reá az ég, tanúm az istenek,
Ők oltották belém e végzetes tüzet,
Az istenek, kiket vonz a gonosz dicsőség,
A halandók szivén hogy bosszújuk kitöltsék.
Idézd magad elé az elmúlt éveket.
Nemcsak kerültelek, el is kergettelek,
Hogy szörnyetegnek láss, hogy láss embertelennek,
Ha jobban meggyülölsz, jobban állhassak ellent.
De mit használt e sok hiú igyekezet?
Te gyűlöltél tovább; én csak szerettelek.
Lényed csak új varázst talált e rossz sorodban,
S én tűz és könny között lángoltam és vacogtam.
Elég lett volna rám nézned, hogy észrevedd,
Lett volna énfelém csak egy tekinteted.
Mit mondok? Azt hiszed, talán e szégyenetlen,
E szégyellt vallomást is készakarva tettem?
Fiamért reszketőn, hogy meg ne csaljam őt,
Kérlelni jöttelek, hogy nagyon ne gyülöld.
Szerelemteli szív erőtlen, gyatra terve!
Szívem szavaimat csak egyre rád terelte.
Állj bosszút, büntess meg szörnyű szerelmemért,
Ha méltón folytatod a hős apai vért.
E szörnyetegtől, ím, oldozd fel a világot.
Theseus özvegye Hippolytosra vágyott!
Hidd meg, e szörny sosem fut el bosszúd elől.
Itt a szívem. Ide sújtson le hát a tőr.
Sóváran várva, hogy vétkemért meglakoljak,
Már érzem is hevét közeledő karodnak.
Csapj hát. S ha tán szivem nem méltó erre sem,
Ha ily édes halált nem szánhatsz énnekem,
Vagy félsz, hogy kezedet túl szennyes vérbe tennéd,
Akkor karod helyett legalább nyújtsd a pengéd.
Add hát.

OINONE
   De mit teszel, úrnőm! Nagy istenek! Jönnek.
Gyűlölt tanúk így meg ne lepjenek.
Gyerünk. A végleges szégyent ne várjuk itt meg.


HATODIK JELENET

Hippolytos, Theraménes

THERAMÉNES
Phaedra fut ott, vagy ő inkább, akit vezetnek?
Mi torzítja, uram, ily búra arcodat?
Kard nélkül látlak itt, feldúlva, sápatag?

HIPPOLYTOS
Fussunk, Theraménes. Micsoda szörny igézet.
A borzadály fog el, ha csak magamra nézek!
Phaedra... De nem, nagy ég! Borítsa mély titok
Örökkön örökig ezt az irtózatot.

THERAMÉNES
Ha indulni akarsz, feszülnek a vitorlák.
De a döntést, uram, Athénben már kimondták.
Eldőlt a szavazás minden törzsön belül.
Öcsédé a siker, Phaedra maradt felül.

HIPPOLYTOS
Phaedra?

THERAMÉNES
     Igen, s Athén legfelsőbb megbizottja
A koronát neki csakhamar át is adja.
Fia király, uram.

HIPPOLYTOS
           Ó, ég, ki ismered,
Vajon erényeit éri e tisztelet?

THERAMÉNES
Közben egy kósza hír szerint Theseus élne.
Az epirusi nép királyunk látni vélte.
De én, ki jártam ott, uram, s kerestem őt...

HIPPOLYTOS
Nem számít, semmit se tévesszünk szem előtt.
Vizsgáljuk meg e hírt, ássunk le gyökeréig:
Ha jó alapja nincs, mi utunkról letérít,
Akkor ma indulunk. Kerüljön bármibe,
Arra méltónak kell a trónt elnyernie.

 


HARMADIK FELVONÁS


ELSŐ JELENET

Phaedra, Oinone

PHAEDRA
Vezesd akárhová a hódolattevőket.
Csak nem kívánhatod, hogy így fogadjam őket?
Még mivel ámitod lesújtott lelkemet?
Inkább rejts el: ugyis beszéltem eleget.
Testemből kicsapott a szenvedély haragja.
Kimondtam azt, amit hallani sem szabadna.
Hogy hallgatott, nagy ég! Ó, hogy bánt el velem
Meddig kitért szavam elől, a szívtelen!
S váltig csak arra várt, hogy már mikor mehetne!
És arca hogy pirult, még nagyobb szégyenemre!
Mért is gáncsoltad el halálos tervemet?
Jaj, mikor kardja már itt érte keblemet
Csak elsápadt-e, mondd? Egy mozdulatot tett-e?
Csupán, amért kezem egyszer megérintette,
A kardra nézni is utált gonosz szeme,
S félt, hogy a nyomorult vas ne mocskolja be.

OINONE
Hát balsorsodban csak siránkozásra gondolsz,
S táplálod a tüzet, mit el kellene, hogy fojts?
Nem lenne jobb, Minos dicső leánya, mondd,
Ott lelned nyugovást, ahol méltóbb a gond,
S a hűtlentől, aki nem kész magát megadni,
Elragadni a trónt, s a kormányt megragadni?

PHAEDRA
Én és uralkodás? Én és törvénykezés?
Mikor magam fölött sem úr a gyatra ész!
Mikor magam fölött is elveszett uralmam,
Mikor a szenvedély gyűlölt igája rajtam,
Mikor majd meghalok!

OINONE
                 Fuss tőle!

PHAEDRA
                         Nem tudok.

OINONE
Elűzni tudtad, és kerülni nem tudod?

PHAEDRA
Késő. Már ismeri esztelen szenvedélyem,
És régen túl vagyok a köteles szemérmen.
Kiadtam szégyenem meghódítóm előtt,
S a kéretlen remény szívembe költözött.
Te voltál az, aki erőmet, mely leroskadt,
S már ajkamra szökő lelkemet visszahoztad,
Felélesztettek itt hízelgő szavaid,
Remélnem lehetett, hogy vágyam betelik.

OINONE
Hozzájárultam-e, vagy sem, sorsod kezéhez:
Hogy óvjalak, mire nem lettem volna képes?
De ha volt valaha némi önérzeted,
E dölyfös megvetést hogyan is tűrheted?
A megátalkodott, könyörtelen szemével,
Hagyta, hogy szinte már lába elébe térdelj.
Milyen gyűlöletes volt vak gőgjében ott!
Szememmel Phaedra, ó, mért is nem láthatott?

PHAEDRA
E dölyfről, Oinone, bizonnyal letehet még.
Vadon nevelkedett, és vadságra nevelték.
Kemény szabály alatt élvén, Hippolytos
A szerelemre most először hajlamos.
Hátha a döbbenet tette, hogy hallgatott csak,
S panaszaink talán túl elhamarkodottak.

OINONE
Tudod, barbár anya keblén nevelkedett.

PHAEDRA
Barbár és szkíta volt, azért csak szeretett.

OINONE
De őt a női nem csak gyűlöletre készti.

PHAEDRA
Így nem kell legalább vetélytárstól se félni.
A jótanács ugyis késő már, Oinoné,
Vágyam szolgája légy, és ne értelmemé.
Szerelemnek az ő szíve bevehetetlen.
Hát üssünk rajta ott, hol nem sebezhetetlen.
Láttuk, az uralom hatással volt reá;
Nem is rejtette el, hogy Athén vonzaná;
Már arra mutatott ringó hajói orra,
S kibontva lobogott a szélben a vitorla.
Menj s e nagyratörőt nevemben feltaláld,
Csillogtasd meg szeme előtt a koronát.
Övezze homlokát ősei szent fejéke,
Leghőbb vágyam, hogy én magam tegyem fejére.
Nekem nem kell: legyen övé a hatalom.
Vezesse fiamat a királyi uton;
Talán kedvére lesz helyettesítni apját.
Én kezére adom a fiút és az anyját.
Törd meg, ahogy tudod, ne törődj semmivel,
A te szavad talán meghallgatásra lel.
Sírj, jajgass, mondd neki, hogy Phaedra belepusztul,
Ne rettenj el, ha kell, a siralmas panasztól
Jótállok mindenért, benned reménykedem.
Menj, tőled függ csupán, mi történjék velem.


MÁSODIK JELENET

PHAEDRA
(egyedül) Ó, te, aki jelen vagy mély gyalázatomban,
Könyörtelen Venus, megalázhatsz-e jobban?
Gonoszságod tovább nem is terjedhetett.
Teljes a győzelem, teljesebb nem lehet.
De ha új diadalt vágysz aratni, kegyetlen,
Azt igázd le, aki lázong hatalmad ellen,
Hippolytost, aki nem bánva haragod,
Oltárodnál soha térdet nem hajlitott.
Már puszta neved is sértés gőgös fülének.
Istennő, állj bosszút, segíts kettőnk ügyének.
Szeressen... De te már itt is vagy; mi az ok,
Oinone? Hát utál, hát meg se hallgatott?


HARMADIK JELENET

Phaedra, Oinone

OINONE
El kell felejtened e képtelen szerelmet, Úrnőm.
Meg kell, hogy óvd régi fényét nevednek.
Mindjárt elédbe jő a holtnak-hitt király,
Theseus visszatért, Theseus partra száll.
A nép, hogy lássa őt, tolong, egymást taposva.
Én, parancsod szerint, lestem Hippolytosra,
Mikor ujjongva szállt száz hang az ég felé...

PHAEDRA
A férjem él, elég, ne többet, Oinoné.
Bevallottam, ami becsületét kikezdi.
S most él. Többet ne szólj, elég is erről ennyi.

OINONE
Mit mondasz?

PHAEDRA
         Megmondtam én, csak te nem hitted el.
Sírásod játszva bírt lelkem rémeivel.
Ha reggel meghalok, nevem illendő gyászt kap
Szavadra adtam én, s most halálom gyalázat.

OINONE
Halálod?

PHAEDRA
   Nagy egek! Mit kell megérni ma!
Mindjárt itt lesz uram, és oldalán fia!
Látom majd szívtelen tanúját bűneimnek,
Vizsgálni arcomat, míg apjára tekintek.
Szívem még csupa jaj, mit meg se hallgatott,
A szemem csupa könny, mit megvet a konok.
Azt hiszed, Theseus becsületére adva,
Nem tárja fel, szivem mily szenvedély ragadja?
Megcsalhatná vajon így apját és urát?
El tudná fojtani irántam undorát?
És ha hallgatna is. Tudom gyalázatom, s jaj,
Nem vagyok én olyan, ki békés nyugalommal
Élvezni vétkeit, és mit se szégyelő
Álarcot ölteni bármikor vakmerő.
Tudom vad lángomat, s nem is feledem holtig.
Máris úgy érezem, hogy e falak, e boltív
Csak férjemet lesik, hogy megszólaljanak,
S amint előttük áll, vádjuk reám szakad.
Végezzünk! Ó, halál, a rémségtől te védj meg.
Hát oly nagy veszteség-e megérni a véget?
Nem féli a halált, ki élni nem szeret.
Csak ne hagynék magam után gyűlölt nevet.
Mily szörnyű hagyaték két szegény gyermekemnek!
A juppiteri vér erükben csörgedezhet,
De bármily büszkeség ily fényes eredet,
Anyjuk gyalázata mindennél terhesebb.
Félek, hogy nagyon is helytálló szóbeszédek
Felróják majd nekik a rút anyai vétket.
Félek, e szörnyüség oly teher lesz nekik,
A földről szemüket felvetni sem merik.

OINONE
Ezt kétségbe se vond, szánom is mind a kettőt.
Soha még félelem nem volt ennél ijesztőbb.
De ily gyalázatot mért is készítsz nekik?
Szíved saját magad ellen mért vétkezik?
Azt fogják mondani, hogy bűnét Phaedra bánva,
A megcsalt férj dühe elől szökik halálba.
S hogy örvend majd neki a gaz Hippolytos,
Milyen bizonyiték vádló szavaihoz!
S én is mit mondhatok majd annak, aki vádol?
Kiforgat könnyedén szavaim igazából.
S láthatom iszonyú győzelme közepett
Szerteszét hordani meghurcolt híredet.
Ó, inkább az egek gyilkos tüzében égjek!
De félre ne vezess, vágyad még most is érzed?
Mily szemmel nézed e vakmerő herceget?

PHAEDRA
Úgy áll szemem előtt, mint egy torz szörnyeteg.

OINONE
Hát mért nyugszol bele teljes diadalába?
Félsz tőle... Légy merész, s először őt találja
A vád, mit ellened emelni ő akart.
Ki cáfolhatna meg? Minden rávall: a kard,
Mit szerencsére épp kezed között felejtett,
E mai zavarod, régebbi sok keserved,
Apja, kit annyiszor intett már panaszod,
S számkivetése, mit rá kérelmed hozott.

PHAEDRA
Hogy én a bűntelent gazul befeketítsem?

OINONE
Csak hallgass és ne szólj, szükség egyébre nincsen.
Lásd, én is reszketek, könnyen én sem veszem,
Inkább ezer halált kiállnék szívesen.
De bármi keserű a megmentésed ára,
A te életedért nekem semmi se drága.
Beszélek. S Theseus, ha hallja, mi a vád,
Elűzi, s ennyivel kiadja bosszuját.
Az apja, asszonyom, ha büntet is, csak apja:
Enyhébb ítéletet is elfogad haragja.
De bár ártatlanul ontassék érte vér,
Mi az, mit jó hired védelme meg nem ér?
Túl drága kincs ahhoz: kitenni ily veszélyre.
Bármi legyen az ár, meg kell, hogy adjuk érte,
Úrnőm, s mit jó hired oltalma követel,
Mindent, még az erényt is feladjuk, ha kell.
De látom Theseust.

PHAEDRA
               S látom Hippolytost én!
A vesztem írva áll közönyös szeme tükrén.
Tégy, amit csak akarsz, mindent reád hagyok.
Feldúlt lelkemmel én tehetetlen vagyok.


NEGYEDIK JELENET

Theseus, Hippolytos, Phaedra, Oinone, Theraménes

THESEUS
A sors, úrnőm, tovább nem keresztezi vágyunk,
S karodba hozza, ím...

PHAEDRA
                 Nem, Theseus, megálljunk,
Meg ne gyalázz ilyen édes pillanatot.
Érzelmeid elé méltón nem állhatok.
Téged sérelem ért. A féltékeny szerencse
Távolléted alatt nem kímélt engemet se.
Közeledre s szives szódra méltatlanul,
Legjobb, ha Phaedra most sietve elvonul.


ÖTÖDIK JELENET

Theseus, Hippolytos, Theraménes

THESEUS
Mily furcsa üdvözlés fogadja itt apádat,
Fiam?

HIPPOLYTOS
 Phaedra lehet csak erre magyarázat.
De ha meghallgatod legizzóbb vágyamat,
Engedd, uram, hogy itt többé ne lássanak,
Hagyd, hogy a zaklatott Hippolytos ne lássa
Soha már e helyet, mely hitvesed lakása.

THESEUS
Te elhagynál, fiam?

HIPPOLYTOS
               Én nem kerestem őt,
Te vezetted ide távozásod előtt.
Neked tetszett, uram, e szép troizéni tájra
Hozni Ariciát s Phaedrát, hajóra szállva.
Gondjuk viselni is reám hárult a tiszt.
De mától fogva már mily gond tarthatna itt?
Az erdőkben tunya ifjúságom elégszer
Megvívott könnyedén sok hitvány ellenével.
Nincs-e már ideje, ha tisztségem letelt,
Méltóbb harcokban is próbálnom a gerelyt?
Közel se töltve be a kort, mit én elértem,
Már nem egy zsarnokon, nem egy iszonyú rémen
Vett győzelmet kemény, félelmetes karod,
Mely, hol gazságra lelt, azonnal lecsapott,
Két tenger partjait a vészektől megóva.
Már nem lesett veszély a szabad utazóra.
Héraklés, boldogan hallván diadalod,
Nehéz munkáiban máris rád számitott.
S én, ily dicső apa ismeretlen utóda,
Hős anyám nyomdokát se értem még utol ma.
Hadd mutassam meg én is bátorságomat,
S ha harcaid után egy szörny tán még maradt,
Hadd hozzam én eléd irháját tiszteletben;
Vagy ha nem, hát dicső halál hirdesse fennen,
A nemes-éltüek örökös hírnevén,
Egész világ előtt, hogy fiad voltam én.

THESEUS
Mi az, mily borzadály uralkodik e tájon,
Hogy fut szemem elől egész bomlott családom?
Ha érkezésem ily rettegett és utált,
Mért tártad ki, nagy ég, börtönöm kapuját?
Csak egy barátom volt. S esztelen, szörnyü lángja
Hitvesét Epirus zsarnokának kivánta.
Szolgáltam kedvtelen szerelmi terveit,
De mit tegyünk, ha sértett sors elvakít?
Még fegyverem se volt, mikor rám tört a zsarnok.
Láttam Pirithoust, kiért hő könnyem omlott,
Miként lett iszonyú szörnyeknek eledel,
Amiket ez a gaz embervéren nevel.
Engem meg vaksötét, mély üregekbe zárat,
Tőszomszédságában az árnybeli hazának.
Végre, félév után, rám néztek az egek,
S ki tudtam játszani, ki láncra veretett.
Kioltottam e gaz ellenség satnya lelkét:
Martalékul saját szörnyeinek vetették.
És most, mikor szivem repes, hogy itt vagyok
Köztük, kiket az ég szívemnek meghagyott,
- Mit beszélek? mikor lelkem újjászületve
Ismerne rá a hű, a szeretett szemekre,
Akkor csak félelem és irtózás fogad,
S mindenki ellöki ölelő karomat.
Hogy szinte szívem is, látva e borzadást itt,
A vad epirusi fogságba visszavágyik.
Beszélj. Phaedra szerint engem sérelem ért.
Ki árult el? S ha nincs még megbosszúlva, mért?
Hellász, melyet karom annyiszor győzve védett,
A bűnösnek talált nyújtani menedéket?
Nem válaszolsz? Fiam, saját fiam, talán
Ő is ott lenne az ellenség oldalán?
Gyerünk. Szívem tovább e kétség ne igézze.
Tudjuk meg, mi a bűn, s kinek van benne része:
Tisztázza Phaedra már, mitől ilyen zavart.


HATODIK JELENET

Hippolytos, Theraménes

HIPPOLYTOS
Mit is jelentsenek e dermesztő szavak?
Phaedrát még mindig így űzi az esztelenség?
Magát vádolja be, maga keresi vesztét?
Mit szól majd a király? Mily szörny méreg, amit
A szerelem egész fajára rázudít!
Magam is, általa tiltott lángtól lobogva -
Mint látott azelőtt, s milyennek lát viszont ma!
Rossz sejtelem kinoz, elrémít valami.
De hisz ártatlanul nincs mitől tartani.
Gyerünk és más uton próbáljunk még szerencsét,
Hátha felém hajol apámban a szivesség,
S megvallhatom neki e szerelmet, amely
Sértheti, de melyet sohasem fojthat el.

 


NEGYEDIK FELVONÁS


ELSŐ JELENET

Theseus, Oinone

THESEUS
Ó, mit kell hallanom? Az aljas, szégyenetlen
Ilyen merényletet készített apja ellen?
Sors, hát tőlem soha nem tágít haragod?
Jaj, hová is legyek, ó jaj, hol is vagyok?
Ez a jutalma hát szívem szeretetének!
Ó, gyűlölt gondolat! Ó, vakmerő merénylet!
Hogy célhoz érjen e rémséges szerelem,
Nem átallt hajlani az erőszakra sem.
Vadsága eszközét megismertem, a kardot,
Melyet gondom neki dicsőbb célokra tartott.
Nem fékezte dühét a vér tilalma se?
S Phaedra még habozott, hogy megbüntesse-e?
Phaedra kímélte még, tudott hallgatni érte?

OINONE
Phaedra inkább szegényt, a hős apát kimélte.
Szégyenében e vad fiú dühe miatt
S a bűnös láng miatt, mely szeméből kicsap,
Phaedra, uram, azon volt már, hogy meghal, és két
Kezével oltja ki ártatlan szeme fényét.
Láttam gyilkos kezét, s még bírhattam vele.
Neked csak így maradt meg drága élete.
S látva, hogy bomlik ő, s téged hogy tép a kétely,
Szándékom ellen is, eljöttem e beszéddel.

THESEUS
A galád! Nem tudott nem elsápadni, nem.
Szemem előtt csak úgy rázta a félelem.
Nem értettem, miért nem mutat semmi kedvet.
Hűvös csókjaiba szívem majd beledermedt.
De e vad szenvedély, mely így emészti most,
Vajon Athénben is már megnyilatkozott?

OINONE
Csak emlékezz, uram, királynőnk panaszára.
Egész gyűlöletét e bűnös vágy csigázta.

THESEUS
S Troizénban ez a tűz újból lángra kapott?

OINONE
Elmondtam már, uram, mindent, amit tudok.
Túl soká hagytam el a kétségbeesettet.
Épp ideje, uram, hogy úrnőmhöz siessek.


MÁSODIK JELENET

Theseus, Hippolytos

THESEUS
Hát itt van, istenek! S kit is ne csalna meg
Megejtő külseje, akárcsak engemet?
Hogy lehet, hogy e fő az aljas hitszegéshez
Az erény ragyogó jelével legyen ékes?
S miért nem látszik az már régen, messziről,
Ha valaki szivét a gazság veri föl.

HIPPOLYTOS
Szabad-e kérdenem, uram, mi sűrü felleg
Árnyékolhatta be fényét dicső szemednek?
Ha úgy érzed, hogy e titkot rám bízhatod...

THESEUS
Még mersz szemem elé kerülni, átkozott!
Te szörny, kit túl soká kímélt meg már a mennykő,
A rémek párja, kik elpusztultak kezemtől.
Miután iszonyú szerelmed közepett
Apád ágyába vitt dühöngő őrület,
Még előttem mered mutatni e gyülölt főt,
Itt, hol gyalázatod minden zugot betöltött,
S nem futsz keresni más, idegen ég alatt
Nevem sem ismerő, távol égtájakat?
Fuss, áruló. S nehogy csillapítani próbálj,
Ne szítsd tovább dühöm, alig tartóztatom már.
Örök szégyenemül már az is épp elég,
Hogy ily bűnös fiút adott nekem az ég,
Nemhogy még keserűbb, sötét gyalázatomra,
Halálod bélyegét dicső híremre nyomja.
Fuss, s ha nem akarod, hogy méltó büntetés
Vessen a gazokhoz, kiket megölt e kéz,
Jól vigyázz, hogy soha többé a nap sugára
Vakmerő lábaid e földeken ne lássa.
Fuss, mondom, s vissza sem fordítva léptedet,
Tisztítsd meg földemet magadtól, szörnyeteg.
S te Neptunus, te, ha az orgyilkos bitangok
Vészétől valaha megóvtam drága partod,
Emlékezz csak, hogy e szerencsés tettekért
Kérésemnek kegyed teljesülést igért.
Kegyetlen börtönöm kietlen szigorában
Sem nyílt feléd soha segítség-kérni szájam.
Oltalmad nekem oly félve dédelgetett,
Tartogattam nagyobb bajra ígéreted.
Most hozzád fordulok. Bosszulj meg egy apát most.
Átadom, ím, egész haragodnak ez átkost.
Önnön vérébe fojtsd ez aljas, szörnyü fajt.
Hozzám való kegyed dühöd mutassa majd.

HIPPOLYTOS
Phaedra Hippolytost vádolja szörnyü vággyal!
Ily borzadályra már lelkem szólalni átall;
Ma rám egyszerre hány nemvárt csapás szakad,
Hogy hangom elszorul, és szavam elakad.

THESEUS
Azt vártad, nyomorult, hogy gyáva hallgatásba
Temeti Phaedra majd, mint törtél rá gyalázva?
Nem kellett volna, lásd, otthagynod elmenet
Keze között a tőrt, mely most vall ellened.
Vagy egy csapással ott vetettél volna véget,
Hogy még gazabb legyél, szavának s életének.

HIPPOLYTOS
Amily vérlázító e sötét rágalom,
Az igazságot itt ki kéne mondanom,
Uram, de hadd legyen e sérelem titokban.
Hidd el, a tisztelet szorítja össze ajkam;
S bár nem kivánom én növelni bánatod,
Nézz végig éltemen, s gondold meg, ki vagyok.
A nagy bűntetteket mind kisebbek előzik,
Ki egyszer átlépi a becsület mezőit,
A legszentebb jogot is végül ellöki.
Miképpen van erény, bűn is van nagy s kicsi.
És nem láttad soha a lelki tisztaságot,
Amint egyszeriben ily szörny bűnökbe hágott.
Egyetlen nap alatt a szép erény soha
Nem lesz vérfertező s apjának gyilkosa.
Kinek zsenge korát egy hős asszony nevelte,
Nem hoztam szégyent tán e dicső eredetre.
S Pittheus, aki bölcs volt a bölcsek között,
Nevelt tovább, amint éveim száma nőtt.
Nem kívánom magam túl jó színben mutatni;
De ha megadatott nekem valami, annyi,
Bízvást hiszem, uram, hogy vad gyűlölet él
Bennem épp az iránt, minek most vádja ér.
Hippolytos ezen lett ismert Attikában.
A szigorú erényt a végsőkig csigáztam.
Tudják, hogy bánatom mindennél zordonabb.
Szivem legmélye is oly fényes, mint a nap,
S most azt mondják, hogy én vétkes lángokban állva...

THESEUS
Épp ez a gőg, amely végképp rád vall, te gyáva.
Dölyfödre most lelem az ocsmány indokot.
Szemérmetlen szemed Phaedrára villogott.
S mindenki más iránt közönyös, durva lelked
Nem állhatta a hű, az ártatlan szerelmet.

HIPPOLYTOS
Nem, uram, ez a szív (mit is tagadjam én)
Maga is lángra gyúlt a szűzi vágy hevén.
Bevallom itt, ami szívem igazi vétke:
Szeretek, szeretek, tilalmad ellenére.
Vágyaim, mint a rab, csüggnek Aricián,
Legyőzte fiadat a Pallantida lány.
Szeretem, s óhajod megszegve, ím e lélek
Csak érte sorvadoz, csak őérette éghet.

THESEUS
Őt szereted? Nagy ég! De nem, mily durva csel.
Hogy felmentést találj, magadra bűnt veszel.

HIPPOLYTOS
Féléve már, uram, hogy kerülöm s imádom.
Reszketve jöttem el, hogy lelkemet kitárom.
De semmi sem töri meg ezt a tévhitet?
Mily szörnyű eskü kell, hogy végre elhihedd?
Hogy az ég és a föld és minden szent hatalmak...

THESEUS
Eskűhöz mindig a hitszegők folyamodnak.
Elég, elég, kimélj meg, úgyis hasztalan,
Ha álnok lelkednek csak ilyen érve van.

HIPPOLYTOS
Te álnoknak hiszel s fortélyosan ravasznak;
Phaedra titkon nekem inkább igazat adhat.

THESEUS
Ne gerjeszd még dühöm, arcátlan hitszegő!

HIPPOLYTOS
Milyen száműzetést és mennyit írsz elő?

THESEUS
Bár lennél messze már, Héraklés oszlopán túl,
Még mindig túl közel maradnál, hogy elárulj.

HIPPOLYTOS
E rettentő gyanú, e szörnyű vád alatt
Találhatok-e majd méltó barátokat?

THESEUS
Oly barátokra várj, akik pártjára állnak
A bujaságnak és a vérparáznaságnak;
Hűtlent és árulót, törvényt nem tisztelőt,
Oltalmazni csak az tudhat ily hitszegőt.

HIPPOLYTOS
Egyre csak bujaság, vérfertőzés a vádad!
Én hallgatok. De lásd, Phaedra olyan anyának
Sarja, s a vére is, te ne tudnád, uram?
Ily szörnyüségekkel inkább terhelve van.

THESEUS
Mit? Minden szó csak új biztatás vak dühödre?
Utolszor mondom, ím, pusztulj szemem elől te!
Menj, áruló. S ne várd, míg feldühödt apád
Maga kergeti el vére gyalázatát.


HARMADIK JELENET

THESEUS
(egyedül) A vesztedbe rohansz, nyomorult, menthetetlen.
A Styxre esküdött, mitől az ég is retten,
Neptunus, és szavát meg fogja tartani.
S egy Isten bosszuját ki kerülheti ki?
Szerettelek. S e gaz merénylet ellenére
Egész bensőm remeg érted már jóelőre.
De mitévő legyek, te adtad az okot.
Megért-e apa már nagyobb gyalázatot?
Nagy ég, ki látod a kínt, mely szívembe vág ma,
Ó, ily galád fiút mért nemzettem világra?


NEGYEDIK JELENET

Phaedra, Theseus

PHAEDRA
Joggal kerget, uram, a rémület eléd.
Félelmetes szavad egész hozzám elért.
Fenyegetésedet nehogy gyors tett kövesse.
Kérlek, ha van idő, fogd még kíméletesre.
Tekintsed legalább véred, ha mást nem is.
Jajszavát hallanom, kérlek, ne kényszeríts.
Jogos ok lenne az örökös bánatomra,
Ha miattam apa a fia vérit ontja.

THESEUS
Nem, saját vérem nem szennyezi kezemet.
De ne higgye a gaz, hogy megmenekedett.
Halhatatlan a kéz, mely megbüntetni készül.
Neptunus megteszi, s nem maradsz bosszu nélkül.

PHAEDRA
Neptunus megteszi? Mit mondasz! Vad átkaid...

THESEUS
Tán félsz, hogy hő imám meg nem hallgattatik?
Fordulj inkább felé te is kereseteddel,
Merényletét egész mélységében fedezd fel.
Szítsd fel haragomat, túl lanyha, túl szelíd.
Még nem is ismered minden gaztetteit.
Őrjöngése sötét rágalmakkal zudul rád.
Úgymond, minden szavad szemenszedett hazugság.
S hogy Ariciáé szívének vágya mind,
Őt szereti.

PHAEDRA
       Hogyan?

THESEUS
             Így mondta szó szerint.
De félre nem vezet ily fortélyos ravaszság.
S Neptunus keze közt nem késik az igazság.
Oltárához megyek, egyszer megkérni még,
Hogy híven tartsa be nem-földi esküjét.


ÖTÖDIK JELENET

PHAEDRA
(egyedül) Elment. És ezt a hírt kell szavából kivennem.
Mily el nem fojtható tűz éledez szivemben?
Ó, mily villámcsapás! Nagy ég! Mi hír nekem!
Rohantam; hogy fiát talán megmenthetem.
A döbbent Oinoné karja közül kitépett
A lelkifurdalás, amely szívemben égett.
S ki tudja, mire nem ragad e bűntudat?
Tán elszánom magam arra, mit nem szabad,
Talán, ha szavamat ott félbe nem szakasztják,
Kitör szívemből a gyalázatos igazság.
Hippolytos szeret, és nem engem szeret!
Ariciáért ég! Őnéki vall hitet!
Ó, istenek, mikor megvesztegethetetlen,
Dölyfös szemeivel állt vágyaimnak ellen,
Azt hittem, hogy konok szívén örök a zár,
S miként nekem, egész nememnek ellenáll.
S mégis volt, ki e szív makacs gőgjét letépte,
Kit kegyetlen szeme méltónak vélt kegyére.
Szívét megejteni tán nem is nagy dolog.
Csak én vagyok talán, akit így eldobott.
S még én legyek, aki mentségéért esengne?


HATODIK JELENET

Phaedra, Oinone

PHAEDRA
Tudod-e, Oinoné, mi hír jutott fülembe?

OINONE
Nem, de, az igazat megvallva, reszketek,
Ha csak rágondolok, mily szándék fűthetett,
Valami végzetes és jóvátehetetlen.

PHAEDRA
Ki hitte volna, mondd? Mást szeret a kegyetlen!

OINONE
Mit mondsz?

PHAEDRA
         Hippolytos szerelmes, tudd meg itt.
A meg-nem-törhető, az ádáz hős, akit
Sértett a tisztelet, ki tombolt a közönyben,
E tigris, akihez mindig remegve jöttem,
Most meghunyászkodott, vesztét beismeri:
Szívét Aricia meg tudta ejteni.

OINONE
Az a lány?

PHAEDRA
       Ó, soha nem érzett szenvedésem!
Mily új gyötrelmeket kell még nekem megérnem!
Mit eddig tűrtem el a gyötrő vágy alatt,
A düh, a rémület, az őrlő bűntudat,
Az elutasítás tűrhetetlen keserve
Csak játék volt ahhoz, mi most van rám kivetve.
Szerelmesek! Hogy is csalhatták meg szemem?
Hol találkoztak? És mióta? S mily helyen?
Te tudtál róla? Mért hagytál így tévelyegnem?
Lopott tüzük felől mért nem tudattál engem?
Gyakran látták, amint jártak egymás után?
Az erdő sűrüjén találkoztak talán?
Jaj! Nem akadt az ő vágyuknak semmi gátja.
Sóhajukat az ég is tisztának találta.
Önvád nem kezdte ki szívük hajlamait.
Minden nap derüsen és fényben kelt nekik.
És én, jaj, az egész mindenség kivetettje,
Bújtam a nap elől, a fénytől menekedve,
Egy istent merve csak kérlelni, a Halált.
És szívem egyre csak végső percére várt,
Emésztve magamat könnyben, keserűségben,
Még bánatomban sem maradva észrevétlen,
Ott se leltem vigaszt, a könnyeim között,
Ízleltem remegőn e gyászos örömöt,
S derűs arcom alá rejtve e riadalmat,
Még a sírásban is ritkán leltem nyugalmat.

OINONE
E hiú vágy nekik milyen gyümölcsöt ad?
El kell szakadniuk.

PHAEDRA
             De szívük hű marad.
E percben is, míg itt beszélek, szörnyű képzet!
Egy dühödt szerető bosszújától se félnek.
Szívük a számüzés se szakíthatja el.
Nem válnak el soha, fogadják esküvel.
Nem, nem tűrhetem el, hogy boldogok lehetnek.
Könyörülj, Oinoné, dühén féltő szivemnek.
Vesszen Aricia. Szítsuk a haragot,
Mely e gaz faj iránt uramban lakozott.
Most már ne érje be elnéző büntetéssel.
A fivérek büne a lányéval nem ér fel.
Féltékenyen magam megyek s megkérlelem.
De mit? Hol tévelyeg megint az értelem?
Én féltékeny? S hogy én Theseust erre kérjem?
A férjem él, s csak ég, csak lángol szenvedélyem!
S kiért? Mily szív után emésztem el magam?
Ha csak rá gondolok, égnek mered hajam.
Mostantól már bünöm tetőfokára hágott,
És egyszerre lehell csalást, paráznaságot.
És orgyilkos kezem, égve a bosszuért,
Kész lenne ontani a hű, a tiszta vért.
S még élek? Nyomorult! És hagyom, hogy felettem
Tündököljön a Nap, a szent, kitől eredtem?
Ősöm az istenek nagy atyja és ura,
S őseimmel tele ég s föld minden zuga,
Hová bújjak? Talán az alvilági körbe?
De jaj! Ott is atyám a szörnyü urna őre,
Melyet, mondják, a sors az ő kezébe tett:
Minos ítélkezik a holt lelkek felett.
Ó, döbbent árnya majd hogy elborzad, ha látja,
Amint szeme elé kerülve ott, a lánya
Vallani kényszerül szörny gazságairól,
Minőket tán nem is látott még a pokol.
Mit mondasz majd, atyám, ha e rémség eléd jő?
Látom, az urna is kihullik ott kezéből.
Látom, amint nekem új büntetést találsz
S hóhérává saját vérednek szánva válsz.
Bocsáss meg. Fajodon egy gonosz isten átka.
Lásd az ő bosszúját, az én szívembe látva.
Mert jaj! A szörnyű bűn, mely így elátkozott,
Bús szívemnek soha gyümölcsöt nem hozott.
Gyötrelmes végzetem végső lehelletéig
Siralmas életet hozok elédbe én itt.

OINONE
Nem kell úrnőm, hogy ezt ily elborzadva nézd.
Tekintsd más szemmel e menthető tévedést.
Szeretsz. És senki se kerülheti ki sorsát.
A bűbáj elfogott, és végzetet sodort rád.
Közöttünk ez vajon oly hallatlan csoda?
Nem lett úrrá a vágy más senkin még soha?
Mi sem mindennapibb, mint hogy gyarló az ember.
Halandó vagy, a rád kimért sorsot viseld el.
Panaszlod az igát, mely régtől fogva nyom.
Még az istenek is, fönt az Olymposon,
Kik rettentő dühvel ítélik el a vétket,
Hányszor nem volt, hogy ily bűnös lángokban égtek.

PHAEDRA
Mit hallok? Mily tanács jut nékem újra itt?
Most is vesztemre törsz, utolsó percemig,
Szerencsétlen? No nézd, romlásba mint sodortál:
Szöktem a fénytől, és te újra visszahoztál.
Feledtem híremet könyörgésed hevén,
S elémbe hoztad őt, akit kerültem én.
Mit vállaltál te, mondd? Hogy mertél aljas szájjal
Vádat emelni rá és bemocskolni sárral?
Bele is hal, lehet, és a tébolyodott
Apa vad átka már meg is foganhatott.
Nem hallgatlak tovább. Gyalázat szörnye, menj el,
És hagyj magamra már siralmas végzetemmel.
Bárcsak a magas ég méltón fizetne meg,
S bár elijesztené érdemlett végzeted,
Azokat, kikben így a fortélyos ravaszság
Készíti elbukott királyi fők kudarcát.
Kik ingatag szivük lejtőre kergetik,
S egyengetni merik a végzet útjait;
Ocsmány hízelkedők, leggyászosabb ajándék,
Mit az égi harag fejedelmekre rámért.

OINONE
Mit nem tettem, nagy ég, hogy könnyítsek szivén.
Most érte ez a díj? Megérdemeltem én.

 


ÖTÖDIK FELVONÁS


ELSŐ JELENET

Hippolytos, Aricia

ARICIA
Csak nem hallgatsz tovább e legvégső veszélyben?
S nem hagyod, hogy apád ilyen tévhitben éljen?
Ha már az én szívem hatalmát megveted,
S ha ily könnyen veszed, hogy elhagyj engemet,
Hát menj, válj el, gonosz, a bús Ariciától,
De legalább magad óvd meg a pusztulástól.
Tisztázd becsületed a gyalázat alól,
Hogy mondjon le apád sötét átkairól.
Még nem késő. Miért, mily vak szeszély ragadhat,
Hogy ily szabad utat engedsz a rágalomnak?
Ébreszd rá Theseust.

HIPPOLYTOS
               Mit mondjak néki még?
Üssem dobra talán ágyának szégyenét?
És elnézhessem-e, őszinte szóm ha támad,
Mint száll méltatlanul arcába vér apámnak?
Te láttál át csupán förtelmes titkomon.
Csak te s az istenek enyhíttek kínomon.
Előtted nyitva áll, s ebből ítéld szerelmem,
Amit magam elől is váltig rejtegettem.
Hogy óvtam, hisz tudod jól, hány pecsét alatt.
Feledd el, ha lehet, feltárult titkomat,
Úrnőm. Ne nyíljanak soha e tiszta ajkak
Elmondani hirét e rémítő kalandnak.
Bízzunk az istenek igazságában, ők
Fel fognak menteni magas színük előtt;
Phaedra előbb-utóbb el nem kerüli vesztét,
S megszolgált jussa lesz az örök becstelenség.
Immár lelkedre csak ezt az egyet kötöm.
A többit dúlja fel elszabadult dühöm.
A szolgaság nyügét taszítsd le életedről.
Merj velem tartani, szökésemben velem jöjj.
Hagyd el a gyászos és meggyalázott helyet,
Hol mérges levegőt szív csak a becsület.
Titokban tartani váratlan távozásod,
Használd fel a zavart, mit bukásom kiváltott.
Szökésed útjait majd én egyengetem.
Tudod, őrizeted mind az én emberem.
Hatalmas pártfogók támogatják ügyünket.
Argos tárt karral vár, Spártából is üzentek.
Tárjuk fel híveink előtt e bűnöket.
Ne várjuk, míg e nő, kegyvesztésünk felett
Letaszít minket a jogos atyai trónról,
S fiának mindkettőnk holttestét nyújtva hódol.
Gyönyörű alkalom, csak élni kell vele.
Mi tarthat vissza, mondd? Habozni látszol-e?
Csak a te érdeked ad ily erőt szivemnek.
Én csupa tűz vagyok, honnan e fagy tebenned?
Talán a számüzött sorsán osztozni félsz?

ARICIA
Nincs nekem kedvesebb, mint ily számkivetés!
Sorsod részeseként mi édes lenne élnem,
Halandóktól nem is lakott, távol vidéken,
Ha összefűzne már ily boldog kötelék;
De így hogy őrizem meg nevem jó hirét?
Tudom, nincs oly kemény törvény, mely elitéljen,
Ha apád kezei közül magam kitépem.
Nem mint ki hűtlenül elhagyja szüleit:
Joggal szökik, aki zsarnokától szökik.
De te szeretsz, uram; és kikezdett hiremmel...

HIPPOLYTOS
Nekem oly drága az, drágább neked se, hidd el.
És nemesebb a terv, amely eléd vezet:
Hagyd el a zsarnokot, s kövesd a férjedet.
Szabaddá tesz bajunk, s az ég is így akarja,
Nem függhet senkitől szerelmünk fogadalma.
A nászt se mindenütt övezi fáklyafény.
Troizén kapuinál, ősi sírok tövén,
Hercegi őseim nyugvóhelyén emeltek
Egy szentélyt, amitől a hamis eskü retteg.
Álnok szóval oda halandó sose jő.
Mert rettentőn lakol ott az esküszegő.
S tudva, hogy rá milyen könyörtelen halál vár,
A hazugság előtt nincs rémítőbb e gátnál.
Ha hiszel énnekem, ott fogadjunk örök
Hűséget, esküvel, mely holtig összeköt.
Legyen tanúnk, kit ott tisztelnek, amaz isten,
S kérjük, apánk helyett hogy atyaként segítsen.
Tanúul hívom én a nagy isteneket,
Dianát, a szüzet, s Junót, a fényeset,
S a többit sorra mind, szívemnek ismerőit.
Igaz hűségemért kezeskedjenek ők itt.

ARICIA
A király jön. Eredj, herceg, percet se késs.
Én még itt maradok, ne keltsünk feltünést.
Menj és hagyj itt nekem valamely hű kisérőt,
Ki félénk lépteim hozzád vezérli később.


MÁSODIK JELENET

Theseus, Aricia, Ismené

THESEUS
Világosítsatok meg, ti nagy istenek,
Az igazság felől, mit egyre kergetek.

ARICIA
Gondoskodj, Ismené, és készülj a szökésre.


HARMADIK JELENET

Theseus, Aricia

THESEUS
Sápadtan állasz itt, és mintegy megigézve,
Úrnőm. Mit keresett nálad Hippolytos?

ARICIA
Csak idejött uram, a végső búcsuhoz.

THESEUS
Szemed e lázadót végül megbabonázta,
S a te műved csupán első ellágyulása.

ARICIA
Az igazat, uram, nem is rejtegetem.
Vak gyűlöleted ő nem osztotta sosem,
S főbenjáró bűnöst nem látott sose bennem.

THESEUS
Hanem esküdözött örökös szerelemben.
De szavára ne adj, mert érzelme hazug,
S mint néked, másnak is esküdött ugyanúgy.

ARICIA
Ő?

THESEUS
Tetted volna csak kevésbé ingataggá.
E szörnyű alkura hogyan is bírhatott rá?

ARICIA
S téged hogy bírhatott rá szörnyű szóbeszéd,
Hogy bemocskolva lásd tündöklő jó hirét?
Hát csak ily keveset tudnál az ő szivéről?
Csak így választod el a vétket az erénytől?
A te szemed elől már egy felhő elég
Eltakarni hires ragyogó jellemét?
Ó, így kiadni őt az aljas szóbeszédnek!
Orgyilkos átkaid nem visszavonni vétek,
Csak jól vigyázz, uram, úgy ne gyűlöljenek,
Hogy vágyad megtegyék a szigorú egek.
Gyakorta épp dühük hallgat áldozatunkra,
S bűnünkre büntetés legfőbb kegyük gyakorta.

THESEUS
Hiába akarod tettét szépíteni:
Szerelmed kész vakon e hűtlent védeni.
De én hiszek a hű, csalhatatlan tanúnak.
Láttam, láttam, amint igaz könnyei hulltak.

ARICIA
Csak jól vigyázz, uram. Győzhetetlen karod
E világból nem egy szörnyet kipusztított.
De mind legyőzve nincs, s épp te hagysz élni egyet.
De fiad az, uram, ki folytatnom nem enged.
Látva hozzád való oly mély tiszteletét,
Tudom, lesújtaná a további beszéd.
Az ő példája az, mely tőled messze kerget,
Nehogy megtörjem itt, mit ő kiván, a csendet.


NEGYEDIK JELENET

THESEUS
(egyedül) Mit takargat vajon? S mire véljem szavát,
Melyet mind újrakezd s mindegyre félbevág?
Csak üres ámitás, hogy tévútra vezessen?
Összefogtak talán ellenem kétszeressen?
De szívem rejtekén felsír egy gyenge hang,
S hiába fojtom el, mindegyre hangosabb.
Egy titkos szánalom, mely meglep és lehangol.
Még egyszer szólni kell Oinonéval e bajról.
Az egész bűnre már derüljön végre fény.
Hé, őrség! Oinonét azonnal küldd elém.


ÖTÖDIK JELENET

Theseus, Panopé

PANOPÉ
Nem láthatok, uram, királynőnk szándokába.
De semmi jót se rejt lázas viaskodása.
Arcán a végzetes búskomorság jele.
Színét már a halál árnyéka lengi be.
És Oinoné, akit elűzött szégyenszemre.
Magát a mély habok örvényébe vetette.
Többet senki se sejt őrült tette felől.
Tajték sodorta el végleg szemünk elől.

THESEUS
Mit mondsz?

PANOPÉ
           De asszonyom ettől se lelt nyugalmat.
Vívódó lelke csak mindegyre felkavartabb.
Olykor, ha leplezett fájdalma sürgeti,
Fogja és fiait könnyárba fürdeti.
S hirtelen, mint aki feledte, hogy ki és mi,
Magától ellöki őket s borzadva nézi.
Cél nélkül, ingatag vonszolja csak magát,
Messze révedt szeme minket már meg se lát.
Háromszor ült neki, hogy írjon, s mást akarva,
Megkezdett levelét háromszor hagyta abba.
Siess hozzá, uram, segíteni ne késs.

THESEUS
Hogy? Oinoné halott, és Phaedra halni kész?
Hivassátok fiam, hadd jöjjön s védekezzék!
Bízvást meghallgatom, akármi is a mentség.
Ne sürgesd végzetes jótéteményedet,
Isten, inkább soha kegyelted ne legyek.
Mért is hajoltam én hazug és rossz tanúkra!
S mért emeltem feléd karjaim elvakulva!
Mily gyász szakadna rám, ha vágyam teljesül!


HATODIK JELENET

Theseus, Theraménes

THESEUS
Theraménes, te vagy? Nélküle, egyedül?
Terád bíztam fiam legzsengébb kora óta.
De honnan jő e könny, mely szemed elfutotta?
Hol a fiam?

THERAMÉNES
         Ó, jaj, hasztalan bánatok!
Késő gondoskodás! Hippolytos halott.

THESEUS
Nagy ég!

THERAMÉNES
       A legdicsőbb halandót halni láttam;
S ki, bízvást mondhatom, uram, éppoly hibátlan.

THESEUS
Mit? Nincs fiam? Mikor épp érte küldetek,
Sietve vesztik el az irígy istenek?

THERAMÉNES
Éppen hátunk mögött hagytuk Troizén határát.
A kocsiorron állt. Némán, mint ő maga,
Követte fiadat hívei bús hada.
Mykéne felé így szótlan és komoran járt.
Lova nyakán keze elengedte a kantárt.
Az izgékony, nemes, telivér paripák,
Melyek rég remegőn várták parancsszavát,
Most nézésük sötét, fejüket búnak adják,
Mintha csak osztanák fájdalmas gondolatját.
És ekkor a habok mélyéről rémítő
Ordítás, hogy beléreszket a levegő,
És a föld méhiből ez üvöltésre roppant
Bömböléssel riadt egy más, irtózatos hang.
Erünkben utolsó cseppig meghűlt a vér.
A lovak felmeredt sörénye égig ér.
Közben az áradó síkság hátán bugyogva
Vízből egész torony emelkedett magosba.
A hullám meghasad, torló tajtékaként
Egy vad szörnyeteget okádva ki elénk.
Óriás homlokán két gyilkos szarv tünik fel,
Egész teste csupa ijesztő sárga pikkely.
Sárkány, mely tüzet ont, fékevesztett bika,
Irdatlan görbület rettentő tompora.
Nyújtott bőgésitől a partok megremegnek,
Az ég is borzadoz, láttán e szörnyetegnek,
Beléremeg a föld, a lég ragályt lehell,
Mely sodorta, az ár, ijedten vonul el.
Mindenki fut, hiú harcot meg sem kisértve.
A szomszéd szentélyben találnak menedékre.
Az egy Hippolytos, a hős méltó fia
Állítja meg lovát, már ajzva is nyila,
A szörnynek nekiront, s biztos kézzel hajítva,
Dárdájával szügyét szélesen felhasítja.
Kínjában horkan az, s dühében rémeset
Bődülve a lovak lábához hentereg,
Hánytorog, s lángoló torkát végül kitátva,
Vért és gőzt és tüzet okád a paripákra.
Azokat rémület ragadja el, se fék,
Se szó nem enyhiti dühöngésük hevét.
Hiába ellenük uruk minden hatalma:
Vöröslik vérhabos tajtékuktól a zabla.
S volt, aki látta, hogy e szörnyüség között
Egy isten még poros szügyükbe is döfött.
Vágtáznak szirten át, hajtva a borzadástól.
A tengely reccsen, és Hippolytos, a bátor,
Látja széthullani szilánkra a kocsit,
S kusza gyeplői közt maga is leesik.
Bocsáss meg, hogyha fáj. De e rettenetes kép
Könnyeimnek soká, soká forrása lesz még.
Láttam, láttam, uram, boldogtalan fiad
Vad patái alatt saját lovainak.
Rájuk kiáltana, de dühük egyre bőszebb.
Csak vágtatnak. Egész teste már egy merő seb.
Fájdalmas szavunktól hangos a messze sík.
Az őrült vágtatás végül csillapodik,
S megállnak, közelén ama régi siroknak,
Hol király-ősei hűlt hamvai nyugosznak.
Sírva odafutok, s velem a kis csapat.
E drága vér nyoma mutat nekünk utat.
Attól vörös a szirt. S a vértől síkos indák
Felakadt fürtjeit utunkban megsuhintják.
Odaérek, hivom; csak a kezével int.
Nyitja haló szemét, s lecsukja már megint:
"Ártatlan életet adok, ím, a halálnak.
Kérlek, gondodba vedd szegény Ariciámat.
S ha egyszer a valót megtudva majd, apám
Megenyhül álnokul bevádolt hű fián,
És síri árnyamat megengesztelni vágyna,
Mondd, legyen gondja a fogoly Ariciára,
S adja vissza neki..." Ez utolsó szavak
Után karom között csak egy roncs test maradt,
A győztes isteni harag szomorú tárgya,
Kiben apja szeme sem ismerne fiára.

THESEUS
Ó, egyetlen fiam! Eltékozolt remény!
A vad egekhez, ó, mért is fordultam én!
Az életem milyen bánattal lett ma terhes!

THERAMÉNES
Szelid Aricia épp akkor ért e helyhez.
Zord haragod elől, uram, titkon szökött,
Férjül fogadni őt az istenek előtt.
Jön, s szeme a vörös, gőzölgő fűre téved,
S látja (ó, látni ezt egy szerető szivének!)
A roncs, színehagyott, fekvő Hippolytost.
Bajáról legelőbb nem akar tudni most,
És nem ismeri fel a hőst, ki a szerelme,
Hippolytos előtt Hippolytost keresve.
De látva végül is, hogy el kell hinnie,
Az istenek felé vádlón néz bús szeme.
És felzokog, fagyos a teste, szinte ájult,
Ahogy aléltan a szeretett testre ráhullt.
Mellette Ismené, a síró Ismené
Életre, vagy inkább kínjára költené.
S én, gyűlölve a nap fényét, vagyok ma bátor
Hírt adni itt e hős végső akaratáról,
S eleget tenni bús tisztemnek, amire
Megkérni méltatott a távozó szive.
De látom, itt jön épp halálos ellensége.


HETEDIK JELENET

Theseus, Phaedra, Theraménes, Panopé, őrség

THESEUS
Te diadalt aratsz, s fiamnak, íme, vége.
Ó, van, mért féljek én! S egy szörnyű gondolat
Menti szívemben őt, nem hagyva nyugtomat.
De meghalt, asszonyom, tiéd az áldozat már,
Örvendj vesztén, legyen jogos vagy jogtalan bár.
Hagyom, továbbra is hadd legyek ámitott,
Elhiszem, hogy bünös, mivel te állítod.
Búmra anélkül is elég ok szörnyű veszte,
Hogy szívem iszonyú bizonyságot szerezne,
Ami új életet úgysem adhat neki,
De nagy balsorsomat még csak növelheti.
Hadd fussak messze én, tőled s e parttól távol,
Szabadulni halott fiam véres nyomától.
Hajtva e rémítő emléktől, boldogan
Száműzném a világ végére is magam.
Botorságom miatt most minden ellenem tör,
Hogy szinte félnem kell dicsőséges nevemtől:
Kit nem ismernek, az könnyebben bújhat el.
Nekem az égiek kegyét is félni kell.
Meg is emlegetem e gyilkos jótevőket,
Imáimmal tovább sosem zaklatva őket.
Bármit tegyenek is már értem, azt, amit
Tőlem ragadtak el, jóvá nem tehetik.

PHAEDRA
Nem, Theseus, elég az álnok hallgatásból.
Ártatlan volt fiad, ezt meg kell tudni mától.
Nem vétett ő soha.

THESEUS
               Ó, én boldogtalan!
S a te szavad nyomán ítéltem el magam!
S ez, azt hiszed, elég, hogy mentségedre felhozd?...

PHAEDRA
Drága nekem a perc, Theseus, rám figyelj most.
Én merészeltem, én, vérfertőző szemet
Vetni fiadra, kit gáncs nem illethetett.
Az ég vetette el szívemben ezt a lángot.
S a szörny Oinone volt, ki aztán közrejátszott.
Rettegve, hogy fiad, ki már titkomba lát,
Netán feltárja majd bűnöm irtózatát,
S kihasználva levert gyengeségem, az álnok
Vádolni sietett, s maga elédbe állott.
De megbűnhödte már, s a mélyben keresett
Sújtó dühöm elől túl könnyű végzetet.
Az én sorsomnak is a kard lett volna veszte.
De hagytam, az erényt hogy a gyanú kikezdje.
Ezért feltárva most, mi szívemben lakik,
Keservesebb utat járok halálomig.
Már árad szét kigyúlt ereimben a méreg,
Melyet még Médea hozott hajdan Athénnek.
Bújkáló mételye már szívemig hatott,
S e múló szívre küld sosem-ismert fagyot.
Már csak így láthatom, gomolygó ködhomályban
Az eget s uramat, akiket meggyaláztam;
S a halál, mely szemem fényétől meglopott,
Új fényre hívja majd a bemocskolt napot.

PANOPÉ
Lelke elszállt, uram.

THESEUS
Ó, bárcsak véle szállna
Ez iszonyú eset emléke is halálra.
Most menjünk, vétkemet nagyon is látva már,
Egy könnyet ejteni fiam porainál.
Karomba zárni még, mi megmaradt fiamból,
Bűnhödni átkomért, mi most szivembe markol.
Adassék meg neki az illő tisztelet.
S hogy dúlt szellemei megenyhülhessenek,
Az áruló család pártütését feledve,
Mától fogva legyen lányommá hű szerelme.

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.